A Világ jóra fordult gyerekek…

Az éjszakai busszal Agrából Joipurba jöttem. Ez az út is hihetetlen volt mint a többi, egy olcsó járatot választottam, ahol mint kiderült turista egy lélek sem volt. Csak én voltam fehér ember a buszon végig. Azt hiszem, következőkor kicsit drágább járattal fogok menni. Semmi gond nincs, csak nem a legbiztonságosabb érzés mikor ezer szem figyeli minden mozdulatodat. Úgy számoltam, hogy reggel 7, v 8 kor érkezem, és aznapra nem kell szállást fizessek, csak a következőre. De reggel 5 kor már megérkezett a busz. Az élet már el volt indulva a városban, főleg a buszállomáson ahol a taxisok várják a klienseket. Így is úgy is egy hotelhoz kellet mennem, hogy a csomagomat letegyem, mert egy csomaggal állni és várni valahol az utca szélen nem tanácsos, megesznek az emberek, hogy elvihessenek valahová. Tehát hotel mellet döntöttem, és legalább alhatok is egyet, annyira nem égető az a pár euró hogy megspóroljam.

Miután kialudtam és kicsit rendbe szedtem magam elmentem megismerni a Rózsaszín várost. Ebben a térségben Ragistánban szinte minden városnak más-más színe van. Itt már nincs annyi turista, mint máshol, egész napi séta után csak 2 másik turistával futottam össze. Fura is volt, mert hiányozott az utca menti rengeteg üzlet és a sok árus. Ez a város már inkább hasonlít a számunkra ismert normális városra. De, hogy mennyi kedves ember van itt, az valami elképesztő. Többen leszólítnak és elkezdenek beszélgetni veled. Kérdeznek mindenfélét, hogy hogyan tetszik India, meg mi tetszik itt a legjobban. Egész jó beszélgetéseket lehet folytatni velük. Majd a végen felajánlják, hogy egy teát is megihatunk közösen, beszélgetve. Ezek nem olyanok voltak, akik el akartak adni valamit neked vagy ilyesmi. Majd ha tovább van türelmed és beszélgetsz velük, ajánlnak egy másik találkozót is, hogy ismerjük meg egymás kultúrájáról. Meghívnak estére egy italra vagy bármire a lakásukra. Az első két ember után azt gondoltam, hogy ez igen, Ilyen kellene legyen a világ, ha mindenki ilyen barátságos lenne akkor semmi gond nem lenne. Ez lenne egy tökéletes civilizáció. De már a hatodik ilyen ember után kicsit másként gondoltam az egészet. Már csak azért is leálltam beszélgetni az emberekkel, akik leszólítottak, hogy lássuk mi sül ki a végén. Mindig ugyan az. Ez nem fura egy kicsikét, nem túlságosan szép ahhoz, hogy igaz is legyen. Elején még a Rishikesh-i barátom barátságos fogadtatását vettem alapnak, de a végén rájöttem, hogy itt másról van szó. Mert gyakran ami nagyon édesnek tűnik az elején, az nagyon keserűen végződhet. Miután már hat ember ugyanazt akarta nekem eladni, meg akartam győződni, hogy valójában mi is van a háttérben, amit ugyan sejtettem is.  Egy utazási irodába mentem be még a reggel ahol vonatjegy után érdeklődtem és ott volt egy normálisnak tűnő férfi, aki angolul is kitűnően beszélt. Szóval bementem ismét és megkérdeztem, hogy mondja el nekem, ez normális, az embereknek a barátsága vagy sem. Azt mondta, hogy hát nem éppen, mert rossz dolgok is történhetnek ebből, és történtek is. Rögtön rákérdeztem, hogy ezek az emberek muszlimok? És természetesen azok. Ekkor mindent megértettem, minden lepörgött előttem, amit az orosz munkatársam mondott és mesélt Németországban. Egész életében  muszlimokkal verekedett. Elmesélte, hogy miről szól az ők vallásuk. Nekem meg csak egyet mondott útravalónak, maradjak távol a muszlimoktól. Mert elején adják a szépet, a jót, a legjobb barátod is lehet egy muszlim. Meghív a házába, megvendégel. De amikor „eljön az idő”, akkor végeznie kell veled. Ha muszlimmal vagy egy környezetben az lehet a legjobb ismerősöd, akire mindig számíthatsz, de amikor eljön az idő… És azt nem tudod soha hogy mikor van az, lehet ha ma, lehet ha holnap, de az is lehet hogy csak évek múlva. Erről szól röviden a muszlim vallás. Kérdezték, hogy meddig maradok, mondtam, hogy holnap már megyek is tovább. Ekkor jött az a rész, hogy hát akkor ma este gyere hozzám, mert szülinapom van, és szívesen várunk, vagy halottam a barátok ünnepéről? Gyere, igyunk meg egy teát, és utána benézhetsz hozzánk a bulira. Nem tolakodnak, vagy erőszakolnak semmire.

Tudod, amikor hallottam erről, elcsodálkoztam, hogy, hát ez rossz dolog, és utána már ki is ment a fejemből. Európában nem nagyon találkozol ilyenekkel, Magyarországon, Romániában még kevésbé, és nem is törődsz vele annyira, legfeljebb, „ huu, hát ez szörnyű dolog” és avval annyi. De amikor itt vagy és szemtől szembe találkozol ezekkel az emberekkel, beszélgetsz velük, tényleg a legkedvesebbek, de amikor utána belegondolsz, hogy mi a hátsó gondolatuk… Azt hiszem, ezt nevezik élettapasztalatnak!! Nem de????

Ne fogadj el virágot idegenektől 

Csak egy és fél napot töltöttem Jaipure-ban, majd Pushkar fele vettem az irányt. Ezúttal már egy jobb buszt választottam, igaz drágább is volt, de már megelégeltem a másik olcsó járatot. Csak egy baj volt ezzel is, mivel Ajmer-ig tudtam vele csak menni, ahonnan majd egy óra Pushkar a helyi járattal. Ez aztán tényleg a helyi legolcsóbb járat volt, ami minden órában indul. Amikor megérkeztem és buszt kellet váltanom rögtön jöttek a taxisok és ajánlották az olcsó fuvart Pushkárig. Most senki sem tudja, hogy mennyi egy Rupe, de azért elmondom az ajánlatot viszonyításként. A légkondis busz, amivel jöttem 3 órát, 250 Rupeba került. A taxis azt mondta, hogy 400 Rupeért elvisz Pushkárig. Szinte szenberöhögtem, de az volt a vicc, hogy nem akart leszállni rólam. Majd a rendes buszjárat  került 10 Rupeba. Szóval oda kell figyelni.

Úgy kell elképzelni ezt a helyi járatot, hogy amikor nagyobb tömeg száll le, a felszállóknak nincs türelmük várni, az ablakon másznak be az üllőhelyért. És ez tényleg így van, én mikor láttam a képeslapon azt hittem, hogy ez régebb volt vagy valami ilyesmi, de nem, ez mind most van. Majd elmentem kerestem egy hotelt ahol megszállhatok. Az volt a számításom, hogy még elmegyek egy másik városba is, amelyik a kék várost szimbolizálja, de mikor megláttam, hogy van egy szép kert és egy medence a hotel területén, úgy döntöttem, itt fogom eltölteni a hátralévő időmet. Mindek fussak más városba, mikor nagyrészt ugyanolyanok, és még két nap a buszon kel eltöltsem az időt, Marad egy nap a városra. Inkább a hotel, olvasgatok, pihenek, meg elmerülök gondolataimban a három nap alatt.

Pushkár egy aranyos kis város ahová mindenki kikapcsolódni és pihenni áll meg a hosszú utazás közepette. És végre meleg van, olyan meleg amilyen kell legyen. Napközben 40 fok felett. Nekem igazán tetszik. Egy tó is van a város szívében, ahová a helyiek imádkozni mennek. A tó körül körbe meg tele üzlettel, bazárral. Itt meg emberek nyomnak a kezedbe virágszirmokat, és ha véletlenül elfogadod, akkor bajban vagy. Nem nagyban, csak el kell menned a tóra és egy negyed órát imádkoznod kell, indiaiul. Utána meg persze adományoznod kell, a kísérő embernek.  Ez még nem elég, hanem utána a helyi adományhoz is hozzá kell járulnod. A narancssárga ruhás emberektől is óvakodni kell, mert megpróbálnak fogni, majd szerencsét kívánni, de nem ingyen. Szóval sokba kerül a virágszirom Pushkárba. De minden más olcsó egyébként, itt érdemes ruhaneműt vagy bármi mást vásárolni, mert valószínű, hogy itt a legolcsóbb egész Indiában.   Egy sivatagi túrára akartam benevezni, két nap a tevével, csak nem volt senki más turista, aki jelentkezett volna erre, egyedül meg nem akartam menni, az úgy nem buli. Csak a teve gazdája lett volna velem. Ehelyett beértem avval, hogy felmentem egy dombra, ahol egy templom volt. Szép kilátás nyílott onnan, nemcsak a városra, hanem az egész környékre. A többi időmet meg olvasással, pihenéssel töltöttem el.

Hogy mit hozott nekem ez az utazás?

Először is rengeteg tapasztalatot, minden téren. Még angolul is kicsivel jobban tudok, mint amikor elindultam. Bárhová mész, legyen az Újzéland, Indonézia, Vietnám, akár India, mindenütt ki akarják használni a turisták butaságát, tudatlanságát. Ha nem figyelsz oda, mindent eladnak neked, mielőtt még észre veszed. Persze ez  mindenütt másként működik, hol így, hol úgy. Főleg Délkelet-Ázsiában és Indiában, ahol még nem vagy tisztába az árakkal a gatyád is rámehet. Amíg itt vagy, minden egyes nap harcolnod kell a helyi árusokkal, néha meg csak egy üveg vízért is, mert a dupláján adják, ha nem tudod az árakat. Te most vagy ilyen helyzetbe először, most csinálod ezt először, de ezek az emberek egész életükben evvel foglalkoztak. Nekik ez a megélhetés, és minden egyes garasért próbálnak megfingatni. Ha nem vagy erős össze is jön nekik. Én nem voltam mindig elég erős és néha engem is átvertek. Persze akinek több a büdzséje, az nem nézi annyira, hogy mi mennyibe kerül, és az a dolog a másik helyen felébe került volna. Ezek az emberek az európai árakhoz viszonyítanak, és akkor is azt mondják, hogy hát mennyire olcsó itt minden.

Amíg nem jöttem ide, otthon azt hittem, hogy engem nem tudnak könnyen átverni. De persze sok mindent hisz az ember egy megszokott, biztonságos környezetből, mert annál biztonságosabb nincs, mint ahol felnőttél. Azt ismered. Itt meg teljesen idegen minden, és ha főleg egyedül vagy, akkor tudod meg, hogy itt mennyire kicsi vagy. Más hallani a dolgokról és más tapasztalni, ez a kettő két külön dimenzió. Ennek a tapasztalatnak meg ára van, nemcsak pénzzel fizetsz érte, hanem emberi kitartással. A pénz az jön, megy, az nem annyira meghatározó, de a kitartás az véges. Néha belefárad az ember a nagy hajszába. Kell az szünet, kell a pihenés. Az Isten is hat nap alatt teremtette a világot, a hetedik nap megpihent.

Újzélandra elmenni és ott körbeutazni, nem nagy dolog, mára már egy státusz is lett Nyugat-európaiak számára. Ott mindennek megvan egy pontos ára, amit otthonról is ismerünk, de Délkelet-Ázsiában és Indiában ez nem így van. Itt kell harcolnod magadért. Ahogy már mondtam, minden egyes garasért küzdened kell, ha vizet veszel, ha hotelszobát foglalsz. Azt is alkudni kell. Van ahol nem megy, de legtöbb helyen működik. Én a végére jöttem bele az alkudozásba, idáig azt hittem, hogy tudok alkudni, de sok mindent hisz az ember.

Szóval az utolsó alkalmakkor egy indiai pólót akartam venni. Mikor látják, hogy érdekel valami szépen behívnak az üzletbe, leültetnek és kezdik a magukét. Én csak a póló árára voltam kíváncsi. Azt mondta 350 Rupe, csak nekem, másnak 400ért adja. Mondtam, hogy sok. Azt kérdezte mennyit adok érte? Mondom 70 Rupet. Azért pofa kell ehhez, a nyitás 350, én meg mondok, 70-et. Ilyenkor meg persze dúl-fúj, hogy mit képzelek, ez áron aluli. Addig-addig 120 Rupeért vettem meg a pólót. Kezdtem rájönni az alkudozás trükkjére.  

És nemcsak erről szól, hanem az emberekről is, akikkel találkozol, akikkel összehoz a sors. Kiben mennyire bízhatsz meg. Mert ezek más kultúrájú, más vallású emberek. Egészen eltérő a számunkra ismerttől. A saját környezetedben sokkal hamarabb felismersz egy személyiséget, mert az a te fajtád. Ez így van egész Európában, mert hasonló a kultúra, nincs hatalmas szakadék a kultúrák köztük.  De az itteni kultúrát nem ismered, nincs honnan ismerd, ha nem éltél köztük. Egyedül csak egy parány kis porszem vagy, akit könnyen elsodorhat a szél. 

!ndia....incredible !ndia, Utolsó fejezet

Bangkokba visszaérve, volt egy fél nap szabadidőm. Ki is használtam, elmentem ismét megnéztem még egy darabot Bangkokból. Már 3. alkalommal voltam ott, és mindig sikerült egy-egy újabb részt felfedeznem. Délután 4 kor már kellet is indulnom a reptérre. Aztán hogy-hogy nem, beütötték a pecsétet, hogy már lejárt a vízumom, de nem kellett fizessek, nem is kérdeztek semmit, és se mondtam semmit. Néha vannak ilyen apró csodák.

Ismét a szokásos állapotban érkeztem meg Indiába, se szálloda se semmilyen információ birtokába nem voltam, hogy hol is kellene keresni a párnát. Sorba álltunk a pecsétért és ekkor kezdtem beszélgetni pár fehér emberrel, hogy kinek mi a terve, hová megy éjszakára, mert bizony már este 11 volt. Nem sok fehér ember volt, akik evvel a repülővel jöttek. Az egyiknek már lőre volt foglalva, de volt két másik csaj, egy amerikai és egy ausztrál, akiknek nem. De nekik a kezükbe volt az utazók Bibliája, a Loneley Planet, és ezek után már egyszerű. Csatlakoztam hozzuk, így a taxi is olcsóbb, meg már van valami biztosabb pont is. Hihetetlen volt a taxi, amibe beültünk, egy régi-régi autó, de bejutottunk a városba vele, Új Delhibe. A Meane Bazzar utcán rakott ki minket, ahol a hátizsákos turisták szállnak meg. Itt minden zárva volt abban a pillanatban, egy ember jött oda hozzánk, hogy menjünk az ö szállodájába, ennyi és ennyi az ára, meg minden információt elmondott. Sok választásunk nem volt eben a pillanatban, így követtük. Végül úgy döntöttünk, hogy mind a hárman egy szobába szállunk meg, így láttunk biztonságosabbnak.

Na de másnap jött a felfedezés és az ismerkedés napja. Ez egy olyan ország, amit nem elképzelni, ha nem látod. Az utca tele emberekkel, mint egy sétáló utcán, de közbe az autók, motorok, Tuk-Tuk-ok folyamatosan dudálnak, mindenki mozog valamerre. A tehenek sokkal bátrabban és sokkal szabadabban járnak itt az emberek és üzletek közt, mint máshol a kóbor kutyák. Nem elég az embereket, még a tehénszart is kerülgetni kell. Ezek a tehenek az újságpapírt eszik, és nyalják a poros köveket. Azt hogy, mást mit esznek, azt nem tudom, csak ezt láttam idáig. Elmentünk reggelizni, kipróbálni az indiai konyhát. Egy utolsó helyen ahol a helyiek is esznek, helyet foglaltunk, majd falatoztunk. Nem olyan rossz az itteni kaja így elsőre, nagy váltás nekem a rizs után. Még egy nap ismerkedtünk a környezettel, elsétáltunk a fűszerpiacra, ami érdekes, csak éppen vasárnap volt és nagyésze be volt zárva. Ha hiszitek ha nem, találkoztam az utcán egy indiai gyerekkel aki beszél magyarul. Azt hittem hanyatt esek. ! évig volt Egerbe, ott dolgozott. Estére meg vettem egy buszjegyet Rishikeshbe, látogassam meg a barátomat, akit Újzélandon ismertem meg. Ez a buszozás rázós volt, 9 órát zötyögtük úttalan utakon, ahol néha volt aszfalt, néha meg nem.

Reggel 7 re érkeztem meg Rishikeshbe, de ekkor még nem volt nyitva az iroda, a Red Chilli office, ahol találkoznom kellet Anveshal. Elmentem megittam egy Chait, ami pont olyan, mint az angol tea, tejjel. Nagyon elterjedt mindenki ezt issza reggel és nemcsak. Majd mikor kinyitott az iroda bementem, mondtak, hogy még nincs itt az akit keresek, de nemsokára jön, üljek le, várjam meg. Igazuk volt, mert mire leültem, már jött is Anvesh. Olyan volt mintha egy nagyon jó haverral vagy baráttal találkoztam volna hosszú idő után. Az volt a második kérdése, hogy ha nem vagyok nagyon fáradt az utazástól, elvisz vadvízi evezésre, mert pont most visznek egy csapatot és tudok menni én is. Hát ez hülye kérdés számomra, olyan zsák nincs, amibe mg egy szem búza bele ne férne.  Gyorsan átöltöztem és már készen is álltam a bulira. Nem kell mondja, hogy mennyire tetszett és mennyire élveztem a Ganga folyó hatalmas hullámai közt csónakázni. Majd az irodához visszaérve nézegettem a további lehetőségeket, és volt egy ajánlat, egy négy napos túra a Himalája hegyekbe. Ez a túra másnap reggel indult. Kicsit drága volt, de nem minden nap mehet kirándulni az ember a Himalájára. Mondtam az Indiai barátaimnak az irodába, hogy nekem kellene akkor egy napra szállás, mert hogy utána 4 nap a hegyeket járom. Azt mondták, ne törődjek, van egy vendégházuk ahol a saját embereik vannak, és ők is itt laknak, egy nap mehetek oda, nem gond. Még vacsorát is kaptam.

Nekiláttunk a nagy útnak 9 másik emberrel a világ más-más pontjáról. Amerika, Kanada, Anglia, Norvégia, Hollandia és én. Ez az út sem volt a leg egyszerűbb,  sőt a leg kalandosabb, amit idáig átéltem. 12 óra csak hegyek közt, kanyargózva, szerpentinek egymást érték. Már az elején mindenki rosszul kezdtet lenni, senki nem lett rosszabbul, de ez az állapot kitartott egész végig. Ez még mind elviselhető lett volna és nem lett volna semmi probléma, de háromszor akadtunk el az úton. Egész végig a hegyoldalon vezetett végig az út. Minden lépésbe földcsuszamlás vágta ketté az utat. Hol az útnak fele hiányzott, hol hatalmas kősziklák állták el az utat. Az utolsó 2 elakadásnál mindez épen előttünk történt. Itt úgy lehetett tovább haladni, hogy a buldózer elegyenesítette az útra lecsúszó köveket, valamennyire, miközben még folyamatosan gurultak a kövek, egy ember figyelte az állapotot, és amikor kissé megszűnt, akkor intett, hogy lehet menni, de gyorsan.

Miután megérkeztünk, este lett és még egy órát kellet gyalogolni a sátortáborig. A rövidnadrágot és a pólót egyből télikabátra kellet cserélni. Azelőtt való éjjel kicsikét megfáztam, ami ekkor jött ki rajtam. Belázasodtam és még hányingerem is volt a buszozástól. Egyébként a helyi buszokon az ablaknál jól látszik hogy mennyire kanyargós az út, a nyoma mindenik ablakon ott van. Alig vártam, hogy megérkezzük, nem ízlett a gyaloglás ilyen állapotba. Gazdag vacsorát kaptunk amiből csak a levest kóstoltam meg. Azt sem tudtuk hová érkeztünk meg, csak reggel mikor világos lett. A hegyek közt egy erdő széli tisztáson volt a tábor ahonnan szépen látszottak a Himalája fehér csúcsai, a tábor szélén egy tó is volt. Ez olyan érzés, amikor lefekszel, idegen helyen, azt sem tudod hol vagy, mi vesz körül, majd reggel mikor felkelsz és egy olyan látvány fogad, ami nem mindennapi, olyan mintha álmodnád az egészet.

A reggeli után sátorbontás következett, majd 6 óra gyaloglás magasabb szintre, 3200 méterre. A sátrat meg a tobbi kelékeket szamarakkal szállitották egy másik úton, mi meg az erdő közt le és fel haladtunk előre. Alig vártm hogy a napnak vége legyen, nagyon fáradt voltam, mert előzö éjszaka nem aludtam sokat, meg faztam is, és ismét lázam volt. Enni megm nem tudtam, a magasság betegség elért engem ebben az állapotban. De nem csak én voltam ilyen állapotba, hanem a társaság fele. Ugy haladtunk előre egész nap mint az öregemberek, szinte csak csoszogva. Mikor delután megérkeztünk a táborhelyre, a leg elso az volt hogy lefekudtem a sátorba. Vacsorakor felköltöttek, majd kis melegedés a tábortőz mellett és utánna ismét fekudtem le, mert masnap következett a nagy nap. Volt egy szakács és két segéd velünk akik föztek ránk, de olyan finomakat, hogy a varosba még olyant nem ettem idáig. 3 fogás, levesel kezdődött, utánna meg vagy rizs vagy nudli, melléje különböző öntetek, indiai kenyér, Chapati. A végen meg desszert, banántészta, másik nap egy torta, szóval jo volt dolgunk, csak en az első két nap nem igazán tudtam élvezni.

Este mikor nyugovóra tértünk havazni kezdett, elromlott az idő, de igaz odáig sem láttunk sokat a felhőktől. Nem tudom miért de nem kedves nekem soha az idő mikor a hegyekbe megyek. Reggel már úgy keltem fel mint aki féllig újjászületett. Nekiláttunk az utolsó szakasznak, fel a csúcsra, 4000 métere. Az idő be volt borulva, nem lehetett messze látni. 3800 méteren van egy Shiva templom, ez a leg magasabb Shiva templom egész Indiába. Shiva az időjárás Istene. De aznap már olyan formába voltam, hogy én értem leg elsőnek fel a csúcsra, még a túravezetőt is lekerültem.  Azért akartam én lenni az első, mert tudtam hogy ha a tömeg felér akkor ott csend nem lesz. Körülbelül 15 perccel értem fel hamarabb, mint a többi, leültem és ez az idő alatt legalább élvezhettem azt a hatalmas csendet, ami körülvesz, mert látni nem sokat lehetett. Havazott is közbe. Mindennek ellenére gyönyörű szép volt, csodálatos. Majd visszafele én voltam az utolsó, aki elhagyta a tetőt.

A táborhoz visszaérve megpihentünk, megebédeltünk, majd mindenki elfoglalta magát valamivel. Egy másik gyerek és én kivittünk egy-egy hálózsákot a szabadba, ahonnan majd a naplementét nézhettük, de akkor ezt még nem tudtuk, csak lefeküdtünk a földre pihenni. Majd kis idő múlva mindenki sorra csatlakozott hozzánk. Ott voltunk egészen a naplementéig, majd lassan kezdett hideg lenni és mindenki a tábortűzhöz húzódott. Estére kitisztult az idő, gyönyörű szép csillagos égbolt derült fölénk. Olyan sok csillagot még életembe nem láttam, mint ott akkor. Rengeteg volt a hullócsillag is, egyik a másik után, hasították a fekete égboltot. A tábortűznél sokáig hallgattuk az egyik vezetőt, aki a hindu vallásról, szokásokról és az istenekről mesélt.  A fehér farkasok is előkerültek mikor tértünk volna nyugovóra. Reggel mikor elhúztam a cipzárt a sátor oldalán, a Himalája összes havas hegycsúcsa tárult elém, amit eddig a felhőktől még nem láthattam…

Tájföld, Koh Phangan, és eső

Csak, hogy változzon, ismét gubanc volt a tájföldi határnál a belépéskor. Beszélgettem több emberrel a vízumokról meg ilyen olyan dolgokról, és mindenki mondta, még olyat nem hallottak, hogy kell egy kifele repülőjegyet felmutatni az érkezéskor. Most meg busszal megyek be, úgy gondoltam, hogy követem a többséget. Igen ám, de a román útlevél egész más törvényekre hallgat. Egész éjszaka utaztunk mire elértük a határt. Gyalog mentünk át, mint mindenki más, mint amikor invázió van. Már a kambodzsai határnál leállítottak. Kérdezték, hogy meddig maradok, és hol van a kifele jegyem tájföldről. Hirtelen azt se tudtam fiú vagyok-e vagy lány, és azt válaszoltam, hogy megvan, le van foglalva, csak elfelejtetem kinyomtatni, a visszaigazolás ott van az e-mail címemen. Hát nem vették be. Visszafordítottak, hogy 50 méterrel tovább van egy net club és nyomtassam ki. Itt jött a bökkenő, mert nem volt amit kinyomtatni, nem foglaltam le semmit. Útnak eredtem a netclub felé, majd gyorsan lefoglaltam egy jegyet Indiába, kinyomtattam és diadalmasan szaladtam vissza a határhoz. A táj határnál nagy ceremóniával, külön sorba állva átengedtek, de már az egész busz népe csak rám várt. A román útlevéllel legtöbbször egyedül vagyok a sorba, csak ezt nem lehet prioritásnak nevezni.

Megérkezve Bangkokba már eső várt bennünket. Gyorsan szálát kerestem majd nekiláttam az indiai vízum intézésének, mert ez lesz a következő cél. Indiai vízumot nem lehet a határnál kérni, hanem előre kell. Ez a vízum került a legtöbbe, idáig mindenik vízum 20 és 30 dollár közt volt, ez meg 100 dollárba kerül. Ha Romániába intéztem volna valamivel olcsóbb lett volna. A következő nap elmentünk a francia és a spanyol ismerőseimmel a régi Táj fővárosba, Ayathuyába. Itt vannak a régi szép templomok. Este már indultam is délnek az egyik szigetre, Koh Phangara, hogy majd a pálmafák alatt, a gyönyörű fehér homokos tengerparton végre kipihenem magam, de előtte elmegyek a híres telehold Bulira. 12 óra buszozás után hajóra szálltunk, majd ismét 4 óra kellet, amíg elértük a szigetet. A hajón leült mellém egy gyerek majd beszélgettünk. Kérdeztük egymást erről-arról, többek közt hogy ki honnan van. Ő kérdezte először, hogy én honnan vagyok. Mondom Magyar vagyok. Azt mondja Magyarország egy szép hely. Ránézek, kérdem, hogy honnan van. Mondja, hogy Magyarországról van ö is. Na, gondoltam, hála az egy fent valónak, hogy még vannak magyarok errefele is. Kiderült, hogy ö itt dolgozik már egy fél éve a szigeten, egyik hotelbe. Most az egyszer szerencsém volt, mert ebben az időszakban kicsit nehéz szállást kapni, mindenki jön a bulira. Általa megismerkedtem egy pár orosz emberrel, akik itt élnek. Az én szállásom tulaja is orosz. Este meg együtt mentünk a bulira.

Az első két nap még nem volt különösebb baj, de utána kezdett esni az eső. Napról napra többet esett, míg a végén el nem állt, éjjel nappal csak zuhog az eső. Egész utazásom alatt arra vártam, hogy majd Tájföldön elmegyek az egyik szigetre és akkor egy hetet nyaralok, tengerpart, napsütés és meg hasonló más finomságok. Ez csődbe ment. Beiratkoztam egy három napos búvár tanfolyamra, a víz alatt aztán teljesen mindegy, hogy esik vagy nem. Avval kezdődött az egész tanfolyam, hogy megnéztünk egy videót. Hogyan kell búvározni. Majd elmentünk a hotel medencéjéhez és kipróbáltuk mi is. Egyszer meg kellet tanulni lélegezni a víz alatt. Majd sorra jöttek a különböző trükkök, szabályok, biztonsági intézkedések. Fél órát voltunk a medencébe, majd szünet és ismét tanulmányozás. Megtanultunk, hogyan kell a nyomáskülönbséget a füledbe kiegyenlíteni, meg ha a szemüvegbe bemegy a víz, mi a teendő. Az egyik leg nehezebb az volt, hogy a víz alatt a medence egyik sarkába leveszed a szemüveget, ugyan úgy lélegzel tovább, - ilyenkor nehezebb, mert az orrodat nem fogja be a szemüveg és ösztönösen ott akarsz lélegezni- elmész a medence másik sarkába, visszateszed a szemüveget.  A nap végén rövid teszt.

A második nap jött a tengerparti búvárkodás. Ez már élesbe ment, 12 méterre a tenger alatt. A víz nem volt a leg tisztább a sok eső miatt, csak 5 v 6 méterre lehetett látni. Ha szereted a természetet, a víz alatt sokkal többet látsz 10 perc alatt, mint az erdőbe sétálva egy órát. Több ezer kis hal körülötted, néha felbukkan egy-egy különleges hal is, színesebbnél színesebbek, kicsik, nagyok (megtaláltam Némót). A korallok meg ugyancsak csodálatosak. Minden féle színűek. 45 percet voltunk a víz alatt, majd egy óra szünet, és ismét 55 perc. Csodálatos volt. Este meg jött a nagy vizsga, mindenből, amit eddig tanultunk. Egy kanadai csajjal vizsgáztunk együtt, ő sem tudott rendesen angolul, én sem, de ketten 93%-ban teljesítettünk. Az egyetemen sosem volt ilyen jó eredményem, igaz ez most jobban érdekelt mint a mikróökonómia. A harmadik nap lett volna az igazi búvárkodás a paradicsomba, nyílt vízen, hajóról, csak a sok eső és rossz idő miatt nem lehetett. Még vártunk két napot, de akkor sem javult a helyzet. Ahhoz hogy megkapjuk a búvár engedélyt, még kétszer merülni kellet. Úgy döntöttünk, hogy ismét a merülünk a tengerparton. Igen de, a víz annyira zavaros volt, egy fél méterre sem lehetett látni. Ez már nem volt annyira jó érzés. Alig látod az oktatót, körülötted mindenhol csak zavaros víz. Volt egy utolsó próba, adtak egy iránytűt, megmondták, hogy melyik irányba kell menni, majd ugyanazon a vonalon vissza, 10 métert. Tapasztalatnak eső osztályú volt a víz. De egyben veszélyes is volt, az áramlatok ide-oda sodortak a víz alatt, és nem láttad a korallokat, aminek nekidob a víz. 10 perc után abba is hagytuk.

Még maradt ezek után két napom a szigeten, amikor már tényleg megszakítás nélkül zuhogott az eső, így sok mindent nem lehetett csinálni. Megvettem a jegyet visszafele, időbe, egyszer életembe. Az indulási nap, amikor felébredtem reggel, kinéztem az ablakon és láttam, hogy nemcsak esik, de még a szél is előkerült. Egyből arra gondoltam, hogy nem is olyan biztos, hogy a hajók közlekednek ilyen időbe. Később kiderült, hogy nem hiába volt aggódásom, aznap nem tudtam elhagyni a szigetet. Minden közlekedés meg van bénulva a környező szigeteken is, se ki se be. Még a repülők se szállnak fel. Van egy nagy komp, ami még jár minden nap, de az már tele volt. A következő napra ígértek nekem jegyet rá.

Miért olyan komplikált nekem bemenni egy országba. És ha már bent vagyok, nem tudom elhagyni. Ujzélandont is csak harmadjára tudtam elhagyni, Indonéziát is körülményesen. Na de ez legyen a legnagyobb probléma, mert ha nem jutok vissza 2 napon belül Bangkokba a vízumom is lejár és a repülőt is lekésem.

Kambodzsa, Siem Reap, Angkor Wat

Az úgy kezdődött, hogy felültünk az éjszakai buszra, ami állítólag 11 óra alatt megteszi Saigon-Siem Reap utat. Ez nem épp így volt a valóságba. Még aznap este indultam Kambodzsába mikor a Mekong deltából visszaértünk, hogy időt spóroljak, na meg pénzt is. Egy éjszakát kipipálhatok. Említettem már, hogy nem hiába végeztem el a közgázat. Csak valami olyant is el kellet volna végezzek, amivel a pénzemet szaporítani tudom mert akár hogy gazdálkodok vele csak fogy, a macska rúgja meg. Szóval a beígért 11 óra helyett 18 órát utaztunk mire megérkeztünk Siem Reap-be. Megálltunk Kambodzsa fővárosába, Phnom Penh-be egy ebéd erejéig. Ez volt a fél út. Ez se nem Vietnám, se nem Tájföld, ez Kambodzsa. Itt volt először az egész utazásom alatt az az érzésem, hogy nem vagyok biztonságba. Sokkal jobban kellet vigyáznom a dolgaimra, mint bárhol máshol idáig. Itt már koránt sem akkora a forgalom az utcán, mintha egy vasárnap délután lenne, amikor mindenki otthon van és pihen. Pedig hétköznap volt, déli órába. Elvonultam egy árnyékos padra, hogy nyugodtan elfogyaszthassam a már 3 napja cipelt óriási kókuszdiót, amit még a Mekong deltán szereztem nagy becsülettel, nemsokára két gyerek ült le mellém a másik padra, és egy pillanatra le nem vették rólam a szemüket. A bicskámat én is a zsebembe csúsztattam, majd szépen távoztam. Úgy néztek ezek mintha az ők kókuszát ittam volna. De nemsokára indultunk is tovább a busszal.

Az út mentén több falun és városon mentünk keresztül. Volt alkalmam megfigyelni, hogy hogyan élnek az emberek ebbe az országba. Már láttam, hogy Vietnámba hogyan élnek egyes emberek a falvakon és városokba, milyen egyszerűen, de itt az összes falusi ház cölöpökre van építve, az oldala meg pálma levélből. Van egy két gazdagabb ház is de az ritka. A busszal, ahogy haladtunk végig az úton a csirkék, a malacok futkároztak össze vissza, majdhogy el nem ütöttük őket. Itt a buszok nem motorinával, hanem dudával mennek Többet dudált a sofőr mint amennyit kapcsolt. A városba a helyi szállítás nem busszal van megoldva, hanem az úgynevezett Tuk-Tuk –kal. Ez egy motorbiciklire szerelt utánfutó, ahol normális körülmények közt kb.10 ember fér el. Ritka az az eset mikor 25-nél kevesebben ülnek rajta.

A kisebb teherautókkal szállítanak mindenfélét, a tetejébe meg a családot. Itt a rendőr nem állít meg azért mert valaki az utánfutóba, vagy az autó tetején ül. Otthon mi el sem tudjuk képzelni, hogy máshol még hogyan élnek az emberek. Európához képest ezek a falvak úgy néznek ki, mintha legalább 100 évvel le lennének maradva.

Megérkezve Sim Reap be kicsit megnyugodtam, ott már nem az a nagy szegénység várt, mint máshol. Ez egy nagyon kedvelt turista hely, aki Kambodzsába jön, az mind ide jön. Itt vannak a híres régi templomok. Estére érkeztünk meg, majd gyorsan szállást kerestünk, hogy kipihenhessük magunkat. Egy spanyol csajjal utaztam, akinek ugyan az volt az úti célja, mint nekem. Vietnámba találkoztam vele először. A következő reggel már kilenc órára megrendeltük a transzportot, aki majd elvisz a templomokhoz. Tuk Tuk-kal jártunk körbe, két nap kellett mire az összes templomot bejártuk. Ezek a templomok valami csodálatosak voltak. Egyik különb, mint a másik, kisebb, nagyobb, még nagyobb. Minden templom udvarán egy hadirokkant zenekar zenélt egész nap. Akinek nem volt lába az dobolt, akinek keze nem volt, az lábbal húzta a hegedűt. Itt található a világ egyik legszebb templom együttese, az egykori Angkor város volt, ami a Kambodzsai dzsungelben foglal helyet. Templomrengetegek közül nekem 3 kedvencem van. Az egyik az maga az Angkor Wat, ami a legnagyobb a csoport közül, a következő az a Bayon nevű ami azt hiszem az egyedüli muszlim templom, a többi meg hindu, de ebben ne vagyok teljesen biztos. Ez a leg látványosabb és a legszebb szerintem. A harmadik pedig egy másik templom a mit csak nők építettek. Banteay Srei-nek hívják. Ez is nagyon gyönyörű mit a többi is. Most kezdhetném és végezhetném az összes templom leírásával és történetével, de akkor sem lennék képes leírni azt amit ott láttam. A templomok történetét én is a netről kellene puskázzam, mert annyi templom után ki emlékszik már a részletekre, melyiket hogy hívják, ki és mikor építette, az amúgy is nagyon unalmas, megszokott történelmi bejegyzések. Most nyaraláson vagyok, van jobb dolgom is mint történelmi adatok után kutassa. Számomra fontosabbakat megjegyeztem, ha valakit bővebben érdekel, utána olvashat a neten. Most ne sértődjön meg senki, de a lustábbja úgyis csak a facebookon nézi meg a képeket és avval annyi. Aki meg e sorokat olvassa nincs oka megsértődni.

Angkor Wat

Bayon

Banteay Srei

Egy szó mit száz, csodálatosak voltak a templomok. AZ elején csak ámultunk és bámultunk a különbnél különb építményeken. Egyik templomtól a másikig mentünk napreggeltől napnyugtáig. A második nap meg már csak mentünk körbe és néztünk ki a fejünkből, hogy igen ez is egy templom, az is egy másik templom. Már szintem mindegy volt, olyan természetes volt, mint aki ott lakik. Esténként meg a piacot jártuk és az éttermeket. A város, amelyikbe voltunk, azt hiszem az volt a legszebb igáig itt indokínába. Tele kis éttermekkel, szűk utcákkal, hatalmas nagy piaccal, ahol ruha neműtől elkezdve, gyümölcs, hal, csirke, ajándékig, minden volt, mint egy jó boltba. Itt ettem az életem legfinomabb palacsintáját az utcán. Csokis, banános palacsintát. Amióta indokínába vagyok még olyan nap nem volt, hogy rizst ne egyek. Az itt olyan, mint nálunk a kenyér. Itt meg kenyeret nem lehet kapni, ha van is vagy nagyon drága, vagy az nem is kenyér. Idáig nem tudtam elképzelni, hogy kenyeret ne egyek nap mint nap, de minden lehetséges, ha a helyzet megköveteli. A következő dolog, amit kipróbáltam az egy nagyon finom üdítő ital, amit egy bizonyos fából préselnek ki előtted, jéggel egy zacskóba kínálják. Elején furán néztem, hogy egyes emberek egy zacskó sárga jéggel rohangálnak, de csak a helyiek. Az volt a leg finomabb üdítő. Az ágak közé ananász és citromszeletet tett az öregasszony, amitől igazán csodás íze lett.

Még volt egy utolsó napunk a az éjszakai buszig, és szerettük volna hasznosan eltölteni az utolsó napot is. Itt mindenért alkudni kell, éppen csak az étterembe nem. Egy napos túrát is sikerült kialkudni. Ez volt a tóra épített falu. Ismét bajban vagyok, mert nem találom a szavakat, amivel le tudnám írni ezt a falut és az oda vezető utat. Ráadásul azt sem tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy csónakra szálltunk egy nagyon mocskos, sárga folyóra, amelyik kivezetett a tóra. Gyerekek jóízűen fürödtek benne. Ennek a tónak és a folyónak a szintje hatalmasat változik az esős évszak bekövetkeztével. Nagyon gazdag a halállománnyal rendelkezik. a tóparttól elég messzire egy falu található, nem a tó közepébe, de egészen a tóra építve. Döbbenetes hogy itt hogyan élnek az emberek. A bambusz tutajra épített házakban laknak, a gyerekek innen mennek iskolába, ami szintén itt található a falu központjába. A 6-7 éves gyerekek egyedül vagy ketten, hárman, szülői felügyelet nélkül eveznek a kis csónakkal otthonról az iskoláig, majd vissza. Bambusz tutajra disznóólat építenek, disznókat tartanak a tavon, ugyanígy tyúkokat, kacsákat. Kutya, macska minden megtalálható, mint egy közönséges faluba. Egy sportpálya is van építve, kosárterem.  Ezt nem lehet elképzelni, hogy itt tényleg emberek élik le az életüket így, ilyen körülmények közt. Három étterem és több karaokebár is van a faluba.

Vietnám, Saigon, Mekong Delta

Csak én lehetek annyira pihent és kényelmes, hogy egy nappal később mennyek ki a reptérre, amikorra a jegyem foglalva van. Pedig meg voltam győződve, hogy hetedikén repülök Bangkokba. Igaz volt az ünnep is, amikor nem lehetett kimozdulni a hotelból vasárnap reggel hatig, és nekem hétkor lett volna a gépem, amit nem értem volna el. Mert se taxi se robogó nem közlekedik ilyenkor. A másik dolog, ami megzavart ebben, hogy Újzélandon egy egész napot sikertelen foglalásokkal töltöttem el. Sehogy nem tudtam lefoglalni a repülőjegyeket. Azt hittem velem van a baj, vagy a hitelkártyával, ami nincs is nálam csak az adatai, de végén kiderült, hogy az weboldallal van a baj. Nekem már mindegy volt, hogy melyik nap, csak repülhessek és össze vissza minden napot kipróbáltam. A reptéren meg mondták, hogy tegnap repülök. Gyorsan elmentem a társaság kirendeltségéhez és megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni ebben az esetben. Hirtelen eszembe jutott, hogy az ünnepet felhozhatom okként. De nem volt semmi baj, azt mondták, hogy aznap már tele van a gép, nem mehetek, de ha másnap reggel hétkor repülhetek, az jó lesz-e? Képzelhetitek, hogy sokat nem ellenkeztem, örültem, hogy nem kel másik jegyet vennem. Gondolkoztam mit csináljak 24 órát. Visszamenjek a városba, majd ismét ki a reptérre, vagy maradjak ott. A két út 14 dollárba kerül, ha fogadok valakit, ha gyalog megyek, ahogy jöttem, az 45 perc, de az is energiába kerül a hatizsákot cipelni. Akkor meg pénzt kell levegyek a kártyámról aminek a kezelési költsége többe kerül mint amennyit levennék. Úgy döntöttem, kiválasztom a leg szinpatikusabb pállmafát a reptér elött és annak árnyékába pihenek  a következő 24 órába.

Mivel egy nappal később indultam, nem maradt csak egy napom Bangkokba. Úgy akartam, hogy egyik nap megérkezek, délelőtt majd másnap ismerkedek a környezettel, és harmad nap repülök tovább Vietnámba, Saigonba. Meg kellet vegyek egy kifele jegyet Tájföldről, mert különben nem kapom meg a vízumot. Majd visszafele Vietnámból maradok tájföldön többet. Szóval megérkeztem, délbe és másnap reggel 7 kor ismét repülhettem tovább. Megint csak egy fél napom maradt. Nem maradtam a reptéren, bementem a vérosba, ebédeltem, szétnéztem, majd este 11 kor az utolsó buszal vissza a reptérre. Elfoglaltam egy padot és ismét pihentem reggel ötig.

Szerdán reggel egérkeztem Saigonba a reptérre. Ismét semmi információm nem volt hogy merre indulhatk el. Szerencse itt volt információs központ. Megkérdeztem, hogy mehetek be a városba a leg olcsoban, és hol szállhatok meg a leg olcsobban. Negyven dollérért akartak ajánlani egy aránylag olcsó szállodát. Mondtam, hogy én hátizsákos utazó vagyok, nem nyaraló. Mondott egy utcanevet, ahol talállok olcsó szállodákat. Mindenkitől hallottam idáig, hogy errefele milyen olcsó minden. Az egy dolog, de ha meglátják, hogy turista vagy, az árak egyből triplájára emelkednek. Semminek nincs kiirva az ára sehol. Így volt a busszal is amivel bejöttem a városba. Azt már megtanultam, hogy nem szállok fel semmire mielőtt le nem tisztázom az árakat. Met ha odamész, sürgetnek, hogy hamar, hamar szálj be, majd egy olcsó árat ajál neked. De miután elvisz utánna nem lehet sokat alkudozni.

Itt is az volt, hogy kérdem a soförtől, mennyibe kerül egy jegy? Egyszer száljak be. Nem akartam, de már vártak a többiek a hátam mögött. Mondta aztán az árat. Kifizettem, 80.000 Dong-ot, majd adott egy jegyet. (Itt is milliomos vagyok, 50 Euró kb.1.200.000 Dong.) A jegyen meg 4.000et írt. Ezt csak később vettem észre, és mondtam is, hogy valami itt nincs rendben. Egyből nem tudott angolul, csak annyit, hogy azt ne nézzem, mert az nem számít és kezdett nekem valamit mondani, amit már nem értettem. Láttam, hogy a helyiek a jegyen lévő összeget fizetik, a turisták meg az emelt összeget. Nem volt mit tennem, a pénzt már nem adta vissza, mert jegyet adott. Megkerestem aztán azt a negyedet, ahol a turisták „laknak”. Kerestem a hoteleket, válogattam, mert volt miben, majd végen bementem egy 14 dollárosba éjszakámként. Nem volt már türelmem tovább keresni, majd másnap továbbállok, csak már végre fürödhessek le és pihenhessek kicsikét.

Ez ismét más, mint Bangkok, vagy Indonézia. Elején csak az olcsó negyedet láttam, ahol a magamfajta utazók vannak. Van egy pár utca, ami tele van hotellel, étteremmel, és sok más kicsi üzlettel, ahol nincsenek árak. Pofára döntik el az árakat. Láttam, hogy árulják a vizet 5 ezer Dong-ért. Mikor akartam venni, sehol nem volt a közelbe, bemegyek egy kis üzletbe, kérdem mennyi, azt mondja tízezer. Ott már duplája volt. Mondom, nem kell, kérdi, mit adok érte, mondom 5 ezret, azt mondja tessék, vidd. A helyi lakósok mind az utcán laknak napközbe. A járdákat teljesen elfoglalják a szekereikkel, és kirakós bazárúkkal. A járdán zajlik a mindennapi élet. Az egész konyha a járdán van, ott főznek, ott esznek, kiülve kis székekre, a javító műhelyek is a járda közepén vannak. Alig lehet járni, le kell menni az útra.  

Ez már egy nagyobb város, nem olyan, mint amilyenek Balin vannak. Eszméletlen sok motoros meg autó az utcákon. Sok motoros maszkot visel, mert másként nem lehet elviselni a kipufogógázt. AZ utcán átmenni kész művészet. Csak úgy lehet, hogy megvárod, míg ritkulnak a motorok, mert addig egy gyufaszálat sem lehetne beszúrni közéjük, és utána is csak lépésekbe. Kettőt lépsz, hátad mögött, előtted autók, motorok, majd ismét kettőt, majd ismét. És mindez az átjárón. Este ellátogattam az operaházig és abba a negyedbe ahol az elitebb turisták járnak, az úgynevezett belvárosba. Úton arrafele van egy esti piac, ami 7 órakor, sötétedés után nyit. Itt meg ne kérdezd valaminek az árát, mert rögtön meg kel vedd az egész árut. Megfognak, és nem engednek el, míg nem alkudozol velük.

A belváros igazán gyönyörű. idáig ez a város tetszik a leg jobban. Van története, van stílusa. Nemcsak az olcsó negyedből áll, ami szintén szép este, hanem van egy szebb oldala is. A drágább hotelekbe helyi jellegzetességnek megfelelően különbnél különb dekoráció. Az utcán vietnámi éttermek, bárok, majd tovább a Saigon folyó. Ez ugyan nem épp a leg tisztább, de nem is illene be a képbe, ha tiszta lenne. Van egy film, aminek egy részét itt forgatták a belvárosba, az operánál. A le első az volt, hogy oda megyek, majd este ismét megnéztem a filmet. A címe The Quiet American. Nagyon jól fel lehet ismerni az környezetet. Egyébként egy nagyon jó film, unokaöcsém ajánlotta nekem.

A következő dolog, ami nagyon tetszik Vietnámba, hogy az ajándék-, szuvenír üzletek nincsenek tele használhatatlan és ízléstelen dolgokkal, mint a legtöbb helyen. Mind olyan dolgok vannak, amik tetszenek, nekem legalábbis. Kézzel készített tálak, vázák, festmények, szobrok stb. Este még sokkal szebb a város, amikor minden ki van világítva. Az utcán itt is mindenki el akar adni valamilyen szolgáltatást, szállítást stb., mint Balin. Sötétedés után kezdődik az éjszakai élet. Távolról ajánlják a szállítást motoron, és mikor közeledsz akkor a drogokat, fiatal nőket. Máskor meg robogóval követnek, az idősebb nők viszik a fiatalabbakat és árulják őket.

Elmentem egy fel napos túrára, ahol megnézhettem, mi volt Cu Chi faluba a háború idején. Hogyan éltek a helyi lakósok a föld alatt a keskeny alagutakban. Borzalmas lehetett, azokban a keskeny járatokban, ahol egy nagyobb ember el sem fér. Ez a falú egy üdülőhely volt a Saigoniak számára,  egyrészt mert gazdag volt a gyümölcstermés. Aztán jöttek az amerikaiak és bombázni kezdték, majd el akarták foglalni. Az egész falu az alagutakban élt a háború idején. Ez volt az egyetlen menedékük. Három szinten építettek ki alagutat a föld alatt, összesen 450 kilométer hosszú hálózatot. Egyik helyen le is lehetett menni. Nem lehetett egyszerű guggolva közlekedni és élni ezeknek az embereknek a nagyon szűk és meleg folyósokon. A vizes évszakban nemcsak az amerikai katonák, hanem a kígyók, bogarak, szúnyogok, és más rovarok, amelyek betegségeket hordoztak.  Az erdő egyik felébe ki lehetett próbálni különböző puskákat, lehetett golyókat venni és lőni. Kis puskáktól elkezdve a gépfegyverig mindent i lehetett próbálni. Nem csak a mi csapatunk volt itt, hanem több turista, és egész idő alatt hallottad a puskaropogást, ami igazán háborús hangulatot keltett. Mintha épp abban az időben lettünk volna. A vezető vitt körbe, magyarázott, közbe ropogtak a fegyverek.

A visszafele úton meg bementünk a „gyárba” ahol ezeket a tálakat, vázákat, festményeket, és sok más ajándékokat készítik kézzel, rengeteg munkával. De látszik is ezeken a dolgokon, hogy tényleg szépen meg vannak csinálva.

A Mekong delta volt a következő kiszállásom, ahol két napot töltöttem. Három óra buszozás után csónakba szálltunk és átmentünk a Mekong folyón egy szigetre. Megkóstolhattunk különbféle mediterrán gyümölcsöket, igazi, friss mézet. A méhekkel tele lépbe beledugtad a ujjat és nyalakodtál. Igazi méz íze volt, amibe semmi adalék vagy cukor nincs. Teával és más száraz déli gyümölccsel kínáltak. Mindenhol lehet venni kígyó, és még több más rovarból készült bort. Állítólag nagyon jó a vérkeringésnek és a férfiasságnak. Meg is lehetet kóstolni, én sem voltam finnyás, egy fél kupicával legurítottam. Nem volt annyira rettenetes íze, érződött nagyon az alkohol, és utána a fura szájíz. Volt egy hatalmas kígyó is,  amit fel lehetett próbálni, nyakba lehetett akasztani. Azt mondták, hogy 6 éve van ott, csirkét, egeret, meg más apró állattal táplálkozik.

Ezek után kipróbálhattunk egy pár mediterrán gyümölcsöt, de még mindig a kedvencem, az ananász és a mangó.  Azt is megnézhettük, hogy hogyan készítik kókuszból a karamellát. Ott a sziget közepén egy sátor alatt a kicsi vietnámi asszonyok hogyan préselik, főzik, majd csomagolják. Meg is lehetett kóstolni, de az ára nagyon drága volt. Az egyik helyről a másikra ki csónakokkal mentünk. Négy személy egy csónakban, két vietnámi nő evezett. A pálmafák közt, keskeny járatokon haladtunk végig a sziget másik felére.

A turába bene volt egy ebéd is, de nem volt a leg nagyobb adag, nem magyar embernek porciózták ki. Nem tudják, hogy a székelynek egy nagy adag puliszka jár, hideg tejjel, hagymatokánnyal. Amióta itt vagyok Ázsiába, már szinte két hete, olyan nap nem volt, hogy rizst vagy nudlit ne egyek. Kenyeret már több mint egy hete nem láttam. Annyira megtanultam, hogyan kell használni a pálcikákat, mintha azon nőttem volna fel. A rizst gond nélkül kanalazom vele. Pihenésként tettünk egy rövid biciklitúrát a szigeten, majd vissza a hajóra, azaz ladikra. Hihetetlen volt ez a kis csónak, a lécből eszkabállt padok már meg voltak kottyanva, és a Mekong folyó hullámai ide-oda dobálták a csónakot, a padon is ide-oda csúszkáltál. Nem voltak lerögzítve.

Utolsó nap meg fennebb mentünk a folyón, megnézni az árucserét az emberek közt. Az igazi piacot, amikor nagyobbrészt árut árura cserélnek és nem pénzre. Ez az egész piac a Mekong folyón zajlik, reggel 5 délig. És ez minden nap. Ezek az emberek itt is laknak a csónakjukba, így élik le az életüket. A nagyobb hajókat kikötik az áruval és kis csónakokkal üzletelnek, járnak körbe. A vénasszonyok meg a folyón szállítják az egész konyhát és árulják a reggelit. Ezután megnéztük hogyan készítik a laskatésztát. Még egy egzotikus gyümölcsfarmon is körbejártunk, ahol láthattuk a mangó-, ananász-, narancs- és banánfákat.