Székely ember nem bolond ember

Ismét felhőszakadás fogadott minket a nyugati part mentén. A tengerparttól pár kilométerre hatalmas hegyek vonulnak végig. Két-, háromezer méter magas  gleccserek, mintha a tengerből nőttek volna ki. Amikor szép napsütés van, gyönyörűen látszanak a fehér, jeges hegycsúcsok.

Megérkezve Franz Josefbe, először az információs központot vettük célba, tevékenységek után kutatva. Szomorúan tapasztaltam itt is, hogy minden apróságért fizetni kell. Minél több pénzt ki akarnak csalni a turistáktól, mint mindenhol.  A hegy két oldalán, a Franz Josef és a Fox Gleicer részen egészen lenyúlik a gleccser a völgy aljáig. Mindkét helyen van lehetőség gleccsert mászni, persze nem ingyen. A félnapos túra 70 Euró körül van, az egész napos pedig 100 euró körül. Itt adnak bakancsot meg szeges jégjáró felszerelést. A helikopteres túra 250 eurótól kezdődik. Van repülős túra is, de ekkor már nem vártam meg a választ. A helikopter rendszeresebben jár, mint a busz. Minden 5 percben felszáll egy, a másik meg le. És ez szinte egész nap, amikor jó idő van. Én úgy döntöttem, hogy elsétálok a gleccser aljáig, aztán vissza, az legalább nem kerül pénzbe. Nekiláttunk a hosszú sétának a hólé mosta széles mederben, fel egészen a jégtakaróig. Két oldalt a hegyek magasra emelkedtek, olya annyira hogy a teteje nem is látszott a felhőktől. Ez is leírhatatlan látvány, amikor ott vagy a tengerszínt felett, alig 100 méteren, és előtted, szinte fal meredeken a több mint 2000 méter magas hegy. Olyan már előfordult, a magasból lenéztem és kicsit megszédültem, de még olyan nem, hogy a hegyet bámulva szédüljek el. Ez volt az első alkalom. Porszemnek éreztem magam a magas hegyek lábánál.

A jégtakaró kezdete előtt sárga kerítés volt. Rá volt írva hogy veszélyes, nem ajánlatos turistavezető nélkül átlépni a határt. Egy embert láttam jönni visszafele a gleccserről. Késő délután volt, már nem járt sok ember arra. Gondoltam magamba, hogy ezt a táblát se nekem tették ki az biztos. Nekiláttam én is a nagy jégnek, egy száll rövidnadrágba és papucsba. Épp egy szvettert vettem fel magamra a szél miatt. A jégjáró szeges felszerelésmind csak kényeskedés.  Innen még sokat kellet menni, míg a jégtakarót kezdődött. Kb. 100 métert sétáltam felfele a gleccseren és közbe végig kacagtam magamba, hogy a sok turista annyi pénzt kiad azért, hogy fennebb mászhasson, én meg egy száll papucsba feljöttem idáig. Ismét elmondhatatlan volt a  látvány. A hasadások mentén kék színű a jég, olyan mit a hegyekben a tiszta égbolt.

Visszatérve a városba, sötétedés után elmentünk világító nyüveket nézni. Ez egy félórás séta a sötét erdőbe, ahol a fagyökerek nedves talaján voltak láthatóak. Olyanok voltak, mint egy egy kisebb SZENT JÁNOS bogár. Kíváncsi voltam, hogy mi rejtőzhet a fényes pont mögött. Megvilágítva meg olyanok voltak, mint egy átlátszó hernyó, hasába egy petoleum lámpával. Következő nap egy másik sétára mentünk el egy tajvani és két német társaságába. Egy sziklába vájt 450 méter hosszú, sötét alagúton mentünk végig. Itt még több és még látványosabbak voltak a világító micsodák. De annyira nem világítottak, hogy láthassunk a sötétben. Ezt az alagutat arany mosásra használták az 1840es években, majd később áramfejlesztésre. Bennem még meg volt a remény, hogy hátha úgy lesz, mint a mesékben, és akkor gazdag ember leszek. Csak tapasztalatokban lettem gazdagabb.

Most stratégiát változtattam, ezután nem árulom el, hogy beszélek németül. Mert minden hostelbe legkevesebb 5 német tartózkodik, és ha elkezdek velük beszélni németül, akkor nem tudom gyakorolni az angolt. Egyik osztrák gyereknek igaza volt, azt mondta, förtelmes mennyi német van mindenütt.

Még az első este az ismerősökkel átmentünk autóval a Fox Glaicer városba. Az hegyek másik oldalán egy újabb kisváros. Azért kellet nekünk ide jönni, mert reggel a Matherson nevű tükör tóról csodálatos kilátás nyílik a Mt. Cook nevű legmagasabb gleccserre. Kora reggel, 5 órakor keltünk, igyekeztünk, hogy le ne késsük a napfelkeltét. A tó vize csak reggel olyan, mint a tükör. Egy óra séta után elértünk a kilátó helyre ahonnan olyan szép látvány fogadott, amilyen még soha. Az első napsugarak, ahogy megvilágították a tó felszínén a párát, narancssárgára festve azt, csodás volt. Sikerült elkapnom egy pillanatot, amikor a narancssárga pára a víz tükrében egy golyó alakot vesz fel, olyan mit a Földgolyó.

Az izraelieket elhagyva visszastoppoltam Franz Josefbe. Elegem lett belőlük. újra találkoztam a tajvani barátommal, akivel elmentünk másnap egy 8 órás túrára. Ez a túra az egyik hegyre vezetett fel, 1303 méterre. Az ösvény az esőerdőn vezetett keresztül végig, meredek kapaszkodóval 17 kilométeren keresztül. Amikor elindultunk egy száll felhő se volt az égen, de mire a tetőre értünk azok is előkerültek. Olyan magasan voltunk, vagy a felhők voltak alacsonyan, hogy a tetőn szinte hason csúsztunk, különben derékig felhőbe álltunk. De ennek ellenére ismét mesebeli látvány volt. Egyik oldalt a nyugati tenger nyúlt végig, másik oldalt meg a jéggel borított magas hegyvonulatok. A tetőn 2 órát időztem körülbelül, de még akkor sem tudtam betelni a látvánnyal…

A nyugati part

Tovább folytattam utam a hölgyek társaságába, mert a következő állomásra el kellet jutnom, ahol majd felszállhatok a kedvenc buszomra, amelyik szép zöld. Az első megálló Grymoth volt, aztán következett Franz Josef, ahonnan majd élvezhetem tovább a buszozást. Grymoth-ba érkezve elmentünk vásárolni egy pár szükséges dolgot, makarónit meg paradicsomszószt, mert fogytán volt. Aztán felkutattuk, hogy milyen tevékenységek vannak a kis városba. A séta mellett döntöttünk végül, igaz sok más dolog nem nagyon volt. A nyugati parton vezetett a sétaút kb hat kilométeren egy kilátóig. Az tenger partja itt nem homokos, hanem köves és a hullámok óriásiak. Itt nem lehet belemenni a vízbe, mert erős a sodrása és nem tiszta. A homokos kavicsoktól teljesen barna a tenger. Nagy nehezen rábeszéltem a csajokat, hogy éjszakázzunk a part mellet. Egész éjjel lehetett hallani az óceán, illetve a Tazmán tenger hullámait. Reggel indultunk Franz Josef irányába.

Új tervek

Miután összeszedtük magunkat, elindultuk a Nelson Lakes National Park felé. Úgy döntöttem, hogy csatlakozok, mert a busz nem visz el oda, hanem egy következő kis városba ahol már több embertől hallottam, hogy nem nagyon van mit tenni. A buszra meg felülök máshol. Egész nap esett az eső. Megszálltunk egy kis városba, ezúttal hosztelbe. Itt rendbe szedtük magunkat, megszárítottam a dolgaimat. A brazil barátunk gondolt egyet és azt mondta, hogy ö most már elhagy bennünket, mert nincs sok ideje, és még valamilyen kifogásokat hozott fel érvnek. Ezúttal hárman mentünk tovább megnézni a tavakat és a nemzeti parkot.

Csak annyit mondok ezek után, ha ujzélandra jössz, és utazni akarsz nem dolgozni, ne időzz sokat az északi szigeten. A déli szigeten terem az édes gyümölcs. És ne busszal utazz, hanem keress valakit, akinek van autója, vagy vegyél egyet valakivel közösen és járd be a déli szigetet.  Dolgozni meg már nem éri meg itt, pár évvel ezelőtt jól lehetett keresni de az már lejárt.

Gyönyörű szép reggelre ébredtünk. Először egy Rototi nevű tóhoz mentünk, ahonnan lenyűgöző volt a kilátás. Félkör alakba magas hegyek őrzik a tavat, melyek szorgalmasan táplálják friss vízzel. Itt különböző sétautak vannak kialakítva fel a hegyekre. Egy nyolc órás sétával át is lehet jutni a hegygerincen a másik tóhoz, aminek a neve Rotorua. Ezt igazán bevállaltam volna, csak nem volt akivel, a csajok meg a hegy tetejére is alig bírtak felmászni. A hegy tetejére érve olyan látvány fogadott, amit nem lehet leírni. Egyszerűen képtelenség elmesélni azt, amit ott látsz és érzel. Rengeteg fényképet készítettem, de miután visszanéztem nem tetszett. A képek még egy tízed részét sem tükrözik annak, amit szabad szemmel látsz. Körbe mindenfelé magas hegyek, amikre hosszú kacskaringós ösvényen csak kapaszkodva lehet feljutni. A hegyek alját sűrű erdő borít egészen a középmagasságig, onnan majd csak zöld növényzet, erős szálú fűszőnyeg, majd csak a kopasz szikla ahol látszanak a hólé által kimosott árkok. A felhők sebesen rohannak, szinte karcolják a hegyek tetejét. De akár mennyire próbálkozok, azt a látványt nem lehet leírni. Nem vagyok egy városi gyerek, aki először lát hegyet. Falun nőttem fel, sok nyarat töltöttem már a mezőn és a természetbe. Nem most látok először dombot, hegyet, de pont úgy csodáltam itt a tájat, mintha ez lenne az első. Úgy éreztem magam, mint amikor 12 évesen először láttam tengerpartot. Csak megálltam a parton és néztem, és néztem. Legszívesebben lesátoroztam volna, és másnap a hegygerincen átmentem volna a másik tóhoz. Kedves unokaöcsémre gondoltam, akinek ugyanaz lett volna a véleménye. Talán majd legközelebb.

(Apropó, környezetszennyezés. Itt eszembe jutott a globális felmelegedés, ami nagyon elterjedt téma manapság a politikusok és az közgazdászok körében. A sajtóról nem is beszélve. Azok mindig csak a legszélsőségesebbeket közlik mindenből. Mert ami jó hír az nem sztori, csak a rosszhír. Kapcsold be a tévét, a rádiót és nézd, illetve hallgasd meg a híreket. A végén számold össze hány jó hírt és hány rossz hírt láttál/hallottál. Szóval mindenki beszél a globális felmelegedésről, okairól, hatásairól. Eléggé otthon vagyok a témába, mivel Éva nővérem októberbe éppen erről írta az államvizsgáját és segítettem neki. Elég sokat olvastam a globális felmelegedésről, ilyen olyan véleményeket. Most akkor mondja meg nekem valaki, hogy ha a környezetszennyezés összefüggésben van az ózonréteg vékonyodásával, akkor miért pont Újzéland és Ausztrália felett van az ózonlyuk? Pont itt ahol ennyi természet van, a déli szigeten alig vannak városok, lakott települések. A városok nem nagyobbak, mint Keresztúr, alig pár ezer ember lakik csak. Itt alig van ipar vagy gyár. Ausztrália egy hatalmas kontinens, de csak a nyugati és a keleti part mentén van civilizáció, és pont itt a legnagyobb a szennyeződés, ami az ózonréteg ritkulásához vezet? Miért nem pl. Európa felett ahol annyira koncentrált a népesség és az ipar? Vagy a szél és a légáramlatok idehozzák az összes széndioxidot?)

Visszafele én egy másik, hosszabb úton mentem. A lányokkal egyszerre érkeztem meg az autóhoz, pedig másfél órával hosszabb volt az én szakaszom. Mindjárt átutaztunk a másik tóhoz, ahol vetettünk egy rövid pillantást a tájra. Kiderült, hogy a lányok nem szeretik a sötétséget. Már az első alkalommal sem érezték jól magukat a tengerparton, pedig ők az autóba éjszakáztak, én meg a szabad ég alatt. Szóval gyorsan el kellett mennünk egy közeli városkába ahol az utcán egy üzlet parkolójába főztük meg a vacsorát, az utcalámpa alatt. Hogy változzon, ezúttal makaróni paradicsomszósszal volt a menü.

Reggel meg arra ébredtünk, hogy nagy mozgás, forgalom és buszjavítás folyik a közvetlen környezetünkbe. Ha valaki engem kérdez, egy csendes helyet választottam volna, ahol még a madár se jár, a semmi közepén. Ha busszal utazok, akkor nincs lehetőségem elmenni ilyen helyekre, de ha már van lehetőség és ott az autó, akkor ki kellene használni azt, könyörgöm. De hát ezekkel nem lehetett, ezek nem tudnak létezni beton nélkül.