Az álmom teljesült

Aucklandbe csak egy napot akartam időzni, aztán kettő lett belőle. Ez sem az első, hogy akarok valamit, aztán csinálok mást. Az úgy volt, hogy szóltam a busztársaságnak, a következő úti célomról, ezt amúgy mindig lőre kellet jelezzem nekik, majd megmondták, hogy hol vesznek fel és mikor. Most elfelejtették megmondani, hogy hány órakor. Én is elfelejtettem kérdezni. Majd este lefekvés előtt jutott eszembe, nem tudtam hányra kell felhúzni az ébresztőt. Ennek az lett a vége, hogy kialudtam magam, és újrafoglaltam a buszt a következő napra.

Aucklandből Pahiába vezetett út. Ez egy kis városka az északi ponttól 230 kilométerre. A leg északabb pontig már extra fizetni kellet. Úgy gondoltam elmegyek stoppal, nem fizetek több mint ötven eurót a buszra odáig. De akkor még nem tudtam, hogy éppen ennyira messze van, és azt sem hogy oda nem sűrűn járnak az autók. Egy nap beszélgetés és kérdezősködés után, a busz mellet döntöttem, amit utólag egyáltalán nem bántam meg. Sőt, azt mondtam miután visszaértünk, hogy ez volt az egyetlen olyan dolog, ami megérte az árát.

Egy nagyon jópofa sofőr vitt minket körbe. Úgy kezdte az egész utat, hogy van egy rossz híre. Egész nap vele kell legyünk, mert reggel hétkor indultunk és este hétre értünk vissza. Szóval egy egész napos buszozás, meg túra volt. Oda vissza 460 kilométer volt az út. Először megnéztük hogyan nézhetett ki az ország mielőtt az ember be nem tette a lábát nyugatról, ugyanitt megnéztük a leg öregebb fákat, amik kb. négyezer évesek.  Pár megálló után az északi csücsök következett. Gyönyörű szép volt, ahol a csendes óceán találkozik a Tazmán tengerrel, a tenger közepén a hullámok meg összecsapnak. Van egy tábla, amire rá van írva különböző városok nevei, és a távolság ettől a ponttól.  Pl. London, Tokió, Sydney és még sok más. Én sem voltam rest, fogtam egy karton darabot, rávéstem fekete betűkkel ERDÉLY. Csodálkozott a csoport ismét rendesen rajtam, nem csak az fényképezett le akit megkértem, hanem még sokan mások is. Ismét megfordult a fejembe, a csodálkozó emberek láttán, hogy most akkor ki mit gondol, most én vagyok a hűje vagy mindenki más rajtam kívül? De hát hogy van ez, hogy én idejövök, minden fontosabb ország ki van írva csak Erdély nincs. Engem a többi annyira nem érdekel, nekem Erdély a leg fontosabb. Szóval ez volt a nagy álmom, mert már láttam ezt a táblát fényképen, még otthonról, és már akkor megfordult a fejembe, már akkor tudtam, hogy nem itt valami nem kerek, innen valami hiányzik.

Ezek után egy gyönyörű szép tengerpartra, illetve Óceánpartra mentünk, ebédelni, ahol fürödni is lehetett. Igazán meleg volt a víz, hatalmas hullámokkal. A buszsofőr mondta, hogy aki fürödni akar az öt kövese, mert itt elég nagy a sodrása az óceánnak. Nekem nem kellet kétszer mondani, én voltam az első ember a sofőr után, aki belement a vízbe, és az utolsó, aki kijött. Rögtön indultunk is utána. Az én ebédem elmaradt. Megmutatta a sofőr, hogy hogyan kell szörfözni szörfdeszka nélkül. Ezt Bodysurf-nek, illetve testszörfözésnek hívják. Ez a következő dolog a sok más közt, amit nekem találtak ki. A lényege az, mint a szörfnek, csak itt te vagy a szörfdeszka. El kell kapni a hullámot, a megfelelő helyen, a megfelelő időbe, és ha rendesen összejön, kirepít egész a partig. Evvel szórakoztam egész idő alatt. Igazán tetszett.

Egy pár kilométerrel tovább hatalmas nagy, sárga homokhegyek voltak, ami olyan volt, mint az arany. Itt jött számomra az egyik meglepetés, mert hallotta már arról, hogy itt lehet homokdeszkázni, de azt nem tudtam, hogy benne van a mi programunkba, és a buszjegybe is. Azt hittem azért külön kell fizetni. A mosoly rögtön fel is ragadt az arcomra, rendesen miután ezeket megtudtam. Ez a művelet abból állt, hogy egy fél szörfdeszkával felmentél a domb tetejére, ami hosszú és meredek volt, na meg olyan homokba, mint a tengerparton amilyen van. Több busz is jött ide ugyanevvel a céllal. Öreg fiatal, mindenki csúszkált. Még hatvan éves angliai néni is. Ismét én voltam a legelső, aki csúszott.  Az elsők közt értem a tetőre, a sofőr már ismert a pancsolás után, és kérdezte, „Who want to be first? Team Hungarian?” és már ott is voltam. Volt, aki egyszer csúszott, mások kétszer, a jobbak négyszer én meg hatszor.  A sofőr meg is mondta utána a buszon, mikor megtudta hányszor csúsztam, „Őrült Magyar”. Olyan volt, mint gyerekkoromba a téli szánkózás, hassal.  
(a sofőr meg én)

Visszafele a NAGY AUTÓPÁLYÁN jöttünk, aminek az ki-bejáratát rendőrök őriznek minden egyes nap és éjszaka, 24 órába. Ugyanis a part mentén, nagy területen, szabadon nő a „fű”. Helikopterrel permetezik, irtják. Ez volt a 90 Mile Beach, (kilencven mérföld tengerpart, strand). Amikor apály van száz méternél is szélesebb a homokos tengerpart. Olyan egyenes, mint az legjobb autópálya. Nem meredek, ezért olyan széles, és vizes a homok. A kilencven mérföldet visszafele itt tettük meg. Ezt legelőször mérőeszköz nélkül mérték, akkor volt kilencven mérföld. Ma rövidebb, 64,5 mérföld csak. Végig a tengerparton jöttünk a busszal, végsebességgel mindvégig. Egy helyen megálltunk, lemosni magunkról a homokot. Itt is az első az volt, hogy Bodysurf.  A homokba, közel a felszínhez rengeteg kagyló volt, élő kagyló. Bárhol kapartál egy keveset, egyást értk a kagylók. Szedtem is egy párat estére.

Nagy élmény volt a kilencven mérföldet a tengerparton jönni visszafele, ezt sem tudtam előre. Volt egy versenypilóta aki itt állította fel a sebességi rekordját.  Csodálatos egy nap volt, a tájról nem is beszélve, ami lenyügözö. Ez volt a legszeb napom Újzélandon. Tökéletes befejezése az itteni utazásnak.

Most szombat este van nállam, 19 február, és még semmi hír a vízumról. (Még ilyen nem volt, hogy napirenden tölcsek fel bejegyzést a blogra.)  Két nap mulva kellene repüljek, de ugy látszik nem fogok. Az volt a tervem, hogy Ausztráliába leszek két hetet körülbelől és onnan repülök tovább Vietnámba, Saigonba. De sebaj, ha nem kapom meg  az Ausztrál vizumot, megyek Iránba, és ha netán az sem jön össze, megye más „iránba”. 

Elkezdődött a „countdown”

Most már nem sok időm maradt hátra ebbe az országba. Pontosabban február 21-én van a következő jegyem Sydneybe, de csak ha megkapom a vízumot. Mert román útlevéllel elég nehezen megy. Szóval már egy pár hete levelezek a nagykövettel, idáig még semmi bíztató, egyre több mindent kérnek.

A keleti partról visszatérve Rotoruába szálltam meg, ahol újra találkoztam az indiai ismerősömmel, Rogerrel, akitől megtudtam egy pár dolgot a maori kultúráról, és két német gyerekkel. Az indiaival talált legjobban a szó, egyrészt mivel most kicsit jobban tudok angolul, mint az elején, másrészt belevaló gyerek. Érdekes akcentusuk van az indiaiaknak, elején alig értettem meg, de most már nem volt gond. Mondta, ha Indiába megyek, keressem fel, Delhi mellett laki.

A következő nap már indultam is Aucklandbe, mert onnan még el kell mennem az leg északabb pontra, ahová a buszjegyem félig érvényes. Most utólag még jobban örülök annak, hogy az északi szigeten kihagytam egy pár dolgot, mert most is van még látnivaló legalább. Mások evvel kezdik. Én evvel fejezem be. Nem ez az első dolog, amit nem úgy teszek, mint a többi turista. Mindig kilógok a sorból.

Most jövök rá, hogy nem is mutattam képeket a legjobb barátaimról, a fókákról. Most megteszem.

A rally, pap meg a buszsofőr

Jogos a kérdés hogy ez a három teljesen különböző dolog, hogy jön most ide. Hát úgy jön ide. Ennek van egy reális és egy fiktív története. Nemek a reálisról jutott eszembe az utóbbi.

„Szóval mit ad Isten megha egy küssebb közösség buszsofőrje sa papja. Egy azon üdőbe, minutára pontoson értöttede. Ritka az ien. (Hogy szavamot ne felecsem, jut eszömbe, hogy abba az ántivilágba, mámint a kommunizmusba nem szabadott ijent mondani, hogy Mit ad Isten…Abban az üdőben nem a fennvalótó, hanem a Párttól függött minden, így azt kellett mondani, Hogy hogy nem elvtársak… ) Tehát meghatak mind a ketten. Mentek fel azonn, elérték a lépcső tetejit. A nagy fehér kapuná SzennPéter fogadta őköt, s má intötte messzürő a buszsofőrnek, hogy csak bátran, kerűjön bejebb. De a papot leállította. Erre fecsattant a plebános. Asszondj a pap, Peti Bátyám, hogy van e, hogy a sofőr, aki egész életibe csak a kormány megett ü, s vezetett, bémehet, sén, aki egész életömbe csak emátkoztam nem. Mire SzennPéter asszongya, hagasson ide plebános úr, míg maga misézött s emátkozott, addig a templomba minden lélök alutt, de amíg a sofőr vezetött, addig mindenki emátkozott.”

Taupoba én is felültem a buszra hogy körbejárjam a keleti félszigetet. Ide egy kisebb busz jár, kisebb csoporttal. Egy 71 éves öreg sofőr vezette a buszt, a neve Rex volt. Így vezetni nem sok embert láttam. Szerintem a kaszás elől menekül. Mint egy rallysofőr úgy vágta a kanyarokat, neki nem számított, hogy melyik oldalon közlekedik, csak a kanyarnak legyen nagyobb az íve. Minden hosztelbe reggel avval kezdte a tulaj, hogy őszinte részvéte, nem lenne a helyünkbe ilyen sofőr mellett. Legalább nem unatkoztam, legalábbis én, élveztem nagyon a száguldást. Ez a túra ezúttal egy kulturális ismerkedő volt az északi sziget keleti részén. Úgy néz ki, mint egy félsziget. Nem sok a népesség itt, a nagyobb része maori. Úgy kezdtük az egészet, hogy megöleltünk egy fát, aminek lelke van és kívántunk valamit. A monda szerint a fa egy gyereket őriz magába. Szerintem többen a biztonságos visszatérést kívánhatták Rex vezetési stílusa miatt. Egyik este kérdeztem is tőle, hogy mindig szeret ilyen gyorsan vezetni, erre rám néz, s azt mondja ö nem vezet gyorsan. Aztán itt megállt a beszélgetésünk, nem kérdeztem semmit többet.

Whangara volt az első állmás, ahol egy szép hosztel várt minket a tengerparton. Itt is volt minden féle tevékenység, szörfözés, lepényhal simogatás, és még pár dolog, amikért jó pénzt kérnek. Hogy változzon, én most semmit nem próbáltam ki, csak feküdtem a tengerpart mellett két fa közé kifeszített függőágyon. Jól esett a pihenés az előző napi hosszú „séta” után. Egész estig voltam ott, néztem a csillagokat, hallgattam a tenger hullámzását. Itt reggel megnézhettük a napfelkeltét. Igaz nem volt olyan tiszta idő, de attól még szép volt. Képzeljétek el, mit ad Isten, vagyis, hogy-hogy nem elvtársak, a buszon találkoztam egy Román csajjal/nővel. Meglepődtem nagyon. Egy 30 éven felüli lehetett, aki Svájcba tanít. Azt nem tudom, hogy beszélt németül, de az angolt nagyon román akcentussal beszélte. Három nap alatt gyakorolhattam a románt is, igaz az elején alig tudtam egy egészséges mondatot kinyögni, mind angolul jöttek a szavak. De aztán lassan belejöttem, igaz nem beszélünk olyan sokat. Azt már tudom, nem épp csak most jöttem rá, hogy mindegy hogy honnan jön az ember, Kínából, Romániából, Németországból vagy bárhonnan, nem az számít, az számit, hogy hogyan gondolkozik, ki az az egyéniség.

Második nap ismét buszozással kezdődött mint mindig, a sebességmániás sofőrünkkel Rangitukiába mentünk. Megálltunk egy kisebb helységben ahol bementünk egy hagyományos maori házba, amit még ma is használnak. Maráj-nak hívják ezt az házat, amit vendégfogadásra szólgál. Olyan, mint egy kultúrház Erdélybe. Egy helységből áll az egész épület, belül különbféle dekorációkkal. A falon faragott férfi és női szimbólumok, ezek a múltból ábrázolt testvérek, rokonok. Mindenik más és más egyéniséget ábrázol. A Maoriak a nyelvel ábrázolták az ember tulajdonságait. Minden kinyújtott nyelvnek megvan a maga jelentése, egyik oldalra áll, másik rövid egyenes, harmadik barázdás és így tovább. A plafonon pedig nonfiguratív szimbólumok vannak, ami az élet előtti időt ábrázolja. Ezeknek a jelentését is le lehet olvasni, csak ezt már kevesebben tudják.

Végül egy tanyán éjszakáztunk ahol lovaglást lehetett kipróbálni, meg csontból nyakékeket csiszolni. Volt itt egy maori kislány, 7 éves, és a román csajjal vele társalogtunk. Sokkal érdekesebb volt a kislány, mint a társaság többi tagja, énekelt nekünk maori énekeket. Ö is kedvelte, hogy valaki van aki meghallgatja, igaz sokszor mondott angol nekünk, mi meg csak néztünk össze kérdő szemekkel, nem tudtuk mit beszél.

Délután esett az eső. Ismét nem akar kedvemre való idő lenni úgy látszik. De aztán elállt estére. Láttam, hogy a sofőrünk, Rex tábortüzet készül rakni. Még nedves volt minden fa amiket oda gyűjtött. Senkit nem érdekelte nagyon, hogy a tanya közepén egy tábortűz mellet melegedjen. Mást úgysem lehetett tenni, se internet, se hálózat, hogy működjön a telefon. Gondoltam nehogy már a 71 éves öregember egyedül rakja a tüzet és mindenki nézze, megkérdem segíthetek-e. Odamegyek, mondom neki, hogy szívesen segítek, ha gondolja. Erre fel eldob mindent a kezéből, s az mondja, akkor te rakj tüzet, én megyek ülök le, de hozzátette, hogy most már rajtam múlik, hogy lesz-e tűz vagy sem. Na gondoltam, elintéztem én evvel magam, programot csináltam magamnak egész estére. Vizes volt a fa, hoztak papírt, de olyat amibe a vizes kezét törli mindenki a fürdőbe. Gondolta magamba, ha hallgattam volna okosabb maradtam volna. De se baj, ott a probléma, meg kell oldani. Kértem más papírt, mivel lehetetlen volt tűzet gyújtani a vizessel. Addig-addig hogy csak összejött vizes fából a végére, igaz volt segítségem. Közbe odajöttek páran, segítési szándékkal, de csak kárt csináltak nekem. Mindenkit le kellett állítsak, s újra kellet kezdjem, amit addig csináltam. Ha én nem lettem volna, nem tudom, hogy lett volna tábortűz. Nagyvárosi gyerekek voltak mind. Aztán elmentem, hozzak még tűzrevalót. Hátramentem az épülethez ahol a fa volt, fogtam a baltát s aprítottam bátran, ahogy azt illik nálunk felé. Azt vettem észre, hogy mindenki engem bámul. Úgy néztek mind, akik valami csodát látnak. Az egyik Dán gyerek odajött s azt mondta, hogy ezt le kell  videózza, miközben vágom a fát, mert még ilyet nem látott. Egy páran egész este bent voltak és TV-t néztek, nem érdekelte őket a tábortűz lobogása.

Harmadik nap Te Kaha volt a célpont éjszakára. Délután 1 órakor érkeztünk meg. Gyönyörű szép idő volt, meleg volt. Azt hiszem ez volt a legszebb hely ahol voltam idáig. A tengerparton volt a hosztel. Magasabban jóval, mint a tenger szintje. Rövid lépcsőn kellet lemenni a tengerpartra. A ház körül hatalmas nagy, öreg fák tartották az árnyékot. Méregzöld pázsit, nyári asztalokkal az udvaron. A tengerhez vezető lépcső felénél egy jakudzival a két hatalmas fa közt. Tovább nem is folytatom… Álomszép volt. Az óceán vize meleg volt, végre lehetett fürödni bene. Ki is használtam az alkalmat, annyit voltam a csendes óceánba hogy már kétfelől az oldalamon szinte kopoltyúm nőttek, mint a halaknak. Nem minden nap van lehetősége az embernek úszkálni a csendes óceánba. A parton volt egy pár kajak, amit csodák csodájára ingyen lehetett használni. El is vettem egyet, beeveztem jó messzire ahol csend volt. Itt a szél sem fújt nagyon, hullámok sem voltak. Kifeküdtek a kajakra és élveztem a pillanatot, a csendet, a napsütést, a meleget, éltem a pillanatnak. (Bele is pisikáltam az csendes óceánba HaHaHa :D, de mit tettem volna egybet olyan messze, távol a parttól. De nehogy elmond senkinek.)

Este meg volt szerencsénk a naplementét megnézni. Milyen érdekes, egyik reggel a napfelkeltét, másik este pár 150 kilométerrel tovább a naplementét nézheted meg.

Az úton visszafelel Rotoruába, megálltunk az óceán partján kagylót szedni. Épp apály volt és van egy hely, ahol lehet kagylót gyűjteni. Rengetegen vannak ilyenkor, akik vederrel jönnek gyűjteni a tenger gyümölcsét. A sofőrünk szedett egy két marokra valót, aztán leült a busz mellé és elkezdett falatozni. Bicskával feszítette szét a frissen szedett kagylót és jóízűen fogyasztotta. Kíváncsi voltam én is, hogy milyen lehet a kagyló, mert még idáig főve se ettem nemhogy nyersen, ahogy kiszeded a vízből. A svájci bicskámmal én is csatlakoztam a művelethez egy pár kagyló erejéig. Nem volt rossz, főve finom lehet. 

A nagy katlan

Tovább haladva visszafele a következő állomás Taupo volt. Wellingtonba és Taupoba már olyan érzés volt mintha otthon lennék. Már ismertem a várost, nem kellett keressem az üzleteket, nem kellet térkép. A karácsonyt töltöttem ebbe a városba és itt próbáltam a Skydive-ot is. Sokan nem időznek sokat a városokba, csak 1 napot, aztán mennek tovább ugyan avval a busszal. Ezek az emberek álltalába nem időznek sokat Újzélandon, és mindent ki akarnak próbálni. Egymás után teszik ezeket, sokszor egy nap két dolgot is kipróbálnak, mint például a kajak és a Skydive. Én rendszerint leszálltam a buszról több napra szinte minden egyes helyen, hagytam időt magamnak, hogy nyugodtan nézzek szét, ismerkedjek a környezettel.  Ha sok dolgot kipróbálsz rövid idő alatt, nincs időd feldolgozni azokat. Csak kipróbálod, aztán már jön a következő, majd buszra szállás, más város, ismét nyomják az orrod alá a tevékenységeket. Nekem kell kis idő a dolgokra, miután csinálok valamit, szerintem csak akkor marad meg igazán a varázsa, ha van egy kis idő feldolgozni azokat. Egy svájci csajjal beszélgettem, ö mesélte ezek után, gy már 6 hónapja utazik. Amerikával kezdte, Hawai-al aztán dél-amerikába bejárt egy pár országot, majd Fiji sziget utána jött ide. Azt mondta, hogy most már nem is látja hogy mi a szép, mert annyi helyen volt rövid idő alatt, hogy nem volt ideje feldolgozni, és nem volt ideje igazán élvezni.

Éppen ezért karácsonykor nem mentem el Taupoba a Tongariro National Parkba. Azt mondják a világon az egyik legszebb nemzeti park. Ha meg akkor elmentem volna, most unatkoznék, és nem lenne sztori sem, amit leírjak.  Mikor megérkeztem Taupoba még nem tudtam róla, hogy másnap a gyalogolni fogok, csak gondolkoztam rajta. Aztán este lefekvés előtt hirtelen eldöntöttem, hogy megyek. Rögtön lefoglaltam egy buszjegyet a nemzeti parkig. Több mint 70 kilométer az út odáig a városból. Reggel hatkor keltünk, fél óra múlva indult a buszunk. Mindenki csapatokba vonult az ismerőseivel, aztán én is csatlakoztam egy némt és egy svéd gyerekhez, meg egy finn csajhoz. Négyen voltunk, akik nem hagytuk el egymás az egész séta alatt. Amúgy rengetegen voltak, akik jöttek megmászni a vulkánt. Olyan volt mintha egy század vonulna végig fel az ösvényen.

Az gyaloglás eleje nem volt nehéz, 6 óra volt az egész összesen a vulkán hegyet kivéve, az még extra 3 óra gyaloglás, fel és le. Tongariro crossing, a nevében is benne van, az egyik oldalról a másikra való gyaloglás. Ahogy mentünk felfele egész jól látszottak a lávafolyások. Az első fele az útnak még rendben volt, papucs elég volt hozzá. De magára a vulkán kúpra felfele nem legénykedtem papucsba. Annyira meredek volt, hogy csak négykézláb, mászva lehetett feljutni, és még akkor is csak körülményesen. El lehet képzelni, két óra gyaloglás csak felfele falegyenesen, lépsz kettőt előre és visszacsúszol egyet. Köves, homokos volt a talaj, néha jó volt ahol sziklák voltak, ott nem csúsztunk vissza, de maradt a négykézláb. Ez igazi megpróbáltatás volt mindenki számára. A vulkán csúcsa 2287 méter magasan volt. Több mint 1000 métert színtkülonbséget kellett negykézláb mászni a kúpon felfele, a kavicsos, homokos talajon, míg felértünk a tetejére. Két óra volt csak az út felfele.

Fentről a fellegekben éreztem magam. Egyrészt mert jóval a felhők felett voltunk, másrészt meg alátvány miatt. Nem volt nagyon borult idő, csak néha jöttek a bárányfelhők, ami még csodálatosabbá tette a látványt. Minden féle színű közet vett körűl minket. Ez tényleg olyan volt mint egy szabályos kúp, a tetején oriási nagy kráterrel. A kráter peremén szépen körbe lehetett sátálni, ekkor lehetett látni több helyen, hogy még mindig működő vulkánon vagyunk. A krátert szemlélve el lehetett képzelni mekkora „menet” lehetett abban az időben mikor feltört a láva innen. Félelmetes volt.

Van az a mondás ha valami nagyon eldugott vagy nehezen megközelíthető helyen van, hogy a madár ide csak megdögleni jön. Na ez nem az a hely volt, ide még megdögleni se jön se madár se semmi. Egy száll fű vagy növény nincs még a környéken sem. Több helyen kéngáz szállt  magasba. De eszméletlenül csodás látvány volt a felhök felül bámulni a tájat. Volt amikor minden felhő eltünt körulöttünk és akkor messze el lehetet látni. Csodás volt 2287 méter magasan. Visszafele még nehezebb volt menni, sokan elestek és csúsztak lefele. Aztán tovább folytatódott az utunk még szebb látvánnyal. Fel és le vezetett az út, egyik vulkáni tótól a másikig. Egyik kisebb volt, másik nagyobb, harmadik még nagyobb, az egyik zöld a másik kék. Életembe ilyen tiszta és színes tavakat nem láttam még. Körbe mindenhol a megkövült lávafolyások tarkították a tájat. Ez már nem tudom, hányadik látványosság, amit képekkel nem lehet illusztrálni, és szavakba önteni se. Képtelenség. Még Petőfi, Arany, Dzsida, Kőrösi és még sok más neves költő, író se tudná lefesteni ezt a tájat. El lehet képzelni, hogy a kilenc órás gyaloglás után senkinek nem kellet ringatás. 

„Örültek háza”

Kompra szálltunk, elhagytuk a déli szigetet. Gyönyörű, napsütéses meleg idő volt, amire már rég vágytam. Ekkor éreztem igazán a különbséget, hogy mennyire hideg van a déli szigeten, a hegyek közt. Három óra hajóút után ismét a fővárosba értünk, ahol épp javába folyt az ünnepély. Na de nem úgy kell elképzelni, mint egy normális ünnepélyt. Az idén Újzélandon lesz a Rugby világbajnokság megrendezve. Szeptemberbe kezdődik majd, és most van a Rugby turné, minden résztvevő országba két nap meccsek vannak minden országba, és az az érdekes az egészbe, hogy ilyenkor mindenki beöltözik, úgy mennek el a meccsre. A második nap, este le van zárva egy fő utca és nagy felvonúlás, hatalmas buli. Úgy kell elképzelni, mint a diáknapokat Kolozsváron, csak még egy fokkal rosszabb/jobb, itt az idősek is be vannak öltözve minden félének, amit csak el tudsz képzelni. Ezek aztán tudnak múlatni. Készítettem is egy pár fényképet az emberekkel. Olyan parádé volt az utcán, mint az intenzív osztályon, „eszméletlen”. Pár nap még itt maradtam a fővárosba, el kellett intézek pár dolgot. Többek közt új papucsot kellet vennem.


Itt egy pár kép az utcáról.

A második legnagyobb város Újzélandon

Az idő lejár lassan és az én utam lassan megfordul.  Most már nem megyek tovább délebbre, eddig van csak a buszjegyem. Még itt lenne egy gyönyörű szép hely, ahová érdemes lenne elmenni. A legszebb videók Űjzélandról mind evvel a tájjal, Milford-Sound-al kezdődnek. Egy komppal kell körbemenni vagy helikopterrel, ami nem olcsó. Mindenhová nem juthat el az ember, majd legközelebb, talán.

Tehát elindultam északra a keleti parton ezúttal. A hosszú 536 kilométer utazás után megérkeztünk Qrischurch-be. Elején nem volt színpatikus a város, de aztán megkedveltem ezt is. Ennek az a titka, hogy meg kell találni a legjobb és legszebb negyedet, ami legtöbbször a belváros. Itt nehezebb volt a szállá-keresés mivel nem sokkal azelőtt rázta meg a térséget egy földrengés. Néhány nagyobb hostel nem üzemelt felújítás miatt, és emiatt minden szállás tele volt. A sofőr ismét nagyot nézett mikor kérdezte tőlem, hogy melyik hostelbe foglaltam szállást, hogy odavihessen. Mire én csak a vállamat vontam és mondtam, hogy most megyek és keresek valamit. Szerencsére sikerült a számomra megszokott összegért szállást találni. „Valaki” azt kérdezte, hogy milyenek itt a szállás körülmények. Van aki azt nézi, de az nem kelet európai. Számomra az a fontos hogy a leg olcsóbb legyen, legyen fedél a fejem felett és legyen, ahová lehajtsam a fejem.

A város szívébe van egy hatalmas nagy park, azt mondta a buszsofőr olyan, mint a New York központi park. A botanikus kert is egy része ennek a nagy parknak. A múzeumba is belátogattam, ezúttal kultúra és nem internek érdekében. Ez a múzeum tetszett idáig a legjobban. Itt tényleg azt láthattad, hogy hogyan éltek régen az őslakósok, a maoriak és utána milyen változások voltak a bevándorlások után. Minden bevándorló nemzet hozat a maga kultúráját, szokásait, háziállatait és eszközeit a mindennapokhoz, hogy otthon érezhesse magát.

Csak két napot töltöttem el ebbe a városba, időhiány miatt. Innen már a kelti parton haladtunk észak fele. A következő kis városba, Kaikourába. Végre melegebb vidéken járunk, mert már elegem volt a hidegből meg az esőből. Most erre mondhatjátok, hogy még én beszélek a hidegről, plusz 9 fokba. Tudom, otthon hidegek járnak, de az más. Ott tél van. Itt meg nyár, és nekem csak egy hosszúnadrágom és egy vastagabb felsőm van, a többi rövid mind. A téli kabátom az is itt van, de az túl meleg.  Ebbe a városba csak egy napot maradtam, egyik nap érkeztünk a busszal, másik nap már álltunk is tovább. Ez a városka a csendes óceán partján van, innen van lehetőség delfineket, bálnákat szemlélni. De persze csak úgy, hogy befizetsz egy hajóútra és kivisznek az óceánra ahol ezek tanyázni szoktak. Buta állatok, hogy nem tudják, hogy egyszerűbb lenne, ha ők jönnének közel. Nekem az olcsóbb lenne. Habár már megtörtént, hogy a bálnak túl közel jöttek a parthoz, jött az apály és nem tudtak visszamenni. Csak a következő dagállyal, és akkor sem mindenik. Én is elmentem megnézni,…a képeket a bálákról. Szépek voltak. Igazán szelíd állatok.  Aztán az ismerőseimtől kíváncsian érdeklődtem a visszatérésükkor. Azt mondták, sokkal nagyobb a reklám, mint a látvány. Kicsit többet vártak volna el. Amikor a bálna feljön levegőt venni, akkor láttak a farkából egy keveset. Azelőtt meg vetítettek egy videót nekik, hogy kb. mire számíthatnak. Ott meg a kiemelkedett a vízből, rendesen lehetett látni. Azt mondtak, hogy a videó jobb volt, mint élőbe.

Végül a kis városkába igaz barátokra tettem szert. Végre igaz társaságra leltem. A part mente sziklás, ez kedvenc helye a fókáknak napozásra. Ezek nem olyan, mint az állatkertbe. Az állatkertbe azok „nem igazi Fókák”. A legjobb társaság volt idáig egész Újzélandon. Az utóbbi időbe sokat gyalogoltam, egyik hegyről a másikra, meg minden fele. A varosokba is több órát gyalogolok minden nap. Szóval én is arra vágytam, mint ők. Nyugalomra, csak kifeküdni valahová a napra, melegre és csak pihenni, hallgatni a tenger moraját. A sok szabadidő-stressz után, ami az utazással jár, nem könnyű, higgyétek el nekem. Ez a sok semmittevés …

Reggel készülődés közben olyan élményben volt részem, amiben még soha életemben. Túléltem egy kisebb földrengést. Olyan volt, mintha valaki belebotlott volna a földgolyóba. A helyi tulaj mondta utána, hogy ez most rövid volt 3, 4 másodperc kb., de álltalába tovább szokott tartani. Ezt olyan természetesen mondta mintha otthon valaki a rossz időről beszélne. „Most csak fél nap volt zápor, máskor egész nap esik”.