A nagy katlan

Tovább haladva visszafele a következő állomás Taupo volt. Wellingtonba és Taupoba már olyan érzés volt mintha otthon lennék. Már ismertem a várost, nem kellett keressem az üzleteket, nem kellet térkép. A karácsonyt töltöttem ebbe a városba és itt próbáltam a Skydive-ot is. Sokan nem időznek sokat a városokba, csak 1 napot, aztán mennek tovább ugyan avval a busszal. Ezek az emberek álltalába nem időznek sokat Újzélandon, és mindent ki akarnak próbálni. Egymás után teszik ezeket, sokszor egy nap két dolgot is kipróbálnak, mint például a kajak és a Skydive. Én rendszerint leszálltam a buszról több napra szinte minden egyes helyen, hagytam időt magamnak, hogy nyugodtan nézzek szét, ismerkedjek a környezettel.  Ha sok dolgot kipróbálsz rövid idő alatt, nincs időd feldolgozni azokat. Csak kipróbálod, aztán már jön a következő, majd buszra szállás, más város, ismét nyomják az orrod alá a tevékenységeket. Nekem kell kis idő a dolgokra, miután csinálok valamit, szerintem csak akkor marad meg igazán a varázsa, ha van egy kis idő feldolgozni azokat. Egy svájci csajjal beszélgettem, ö mesélte ezek után, gy már 6 hónapja utazik. Amerikával kezdte, Hawai-al aztán dél-amerikába bejárt egy pár országot, majd Fiji sziget utána jött ide. Azt mondta, hogy most már nem is látja hogy mi a szép, mert annyi helyen volt rövid idő alatt, hogy nem volt ideje feldolgozni, és nem volt ideje igazán élvezni.

Éppen ezért karácsonykor nem mentem el Taupoba a Tongariro National Parkba. Azt mondják a világon az egyik legszebb nemzeti park. Ha meg akkor elmentem volna, most unatkoznék, és nem lenne sztori sem, amit leírjak.  Mikor megérkeztem Taupoba még nem tudtam róla, hogy másnap a gyalogolni fogok, csak gondolkoztam rajta. Aztán este lefekvés előtt hirtelen eldöntöttem, hogy megyek. Rögtön lefoglaltam egy buszjegyet a nemzeti parkig. Több mint 70 kilométer az út odáig a városból. Reggel hatkor keltünk, fél óra múlva indult a buszunk. Mindenki csapatokba vonult az ismerőseivel, aztán én is csatlakoztam egy némt és egy svéd gyerekhez, meg egy finn csajhoz. Négyen voltunk, akik nem hagytuk el egymás az egész séta alatt. Amúgy rengetegen voltak, akik jöttek megmászni a vulkánt. Olyan volt mintha egy század vonulna végig fel az ösvényen.

Az gyaloglás eleje nem volt nehéz, 6 óra volt az egész összesen a vulkán hegyet kivéve, az még extra 3 óra gyaloglás, fel és le. Tongariro crossing, a nevében is benne van, az egyik oldalról a másikra való gyaloglás. Ahogy mentünk felfele egész jól látszottak a lávafolyások. Az első fele az útnak még rendben volt, papucs elég volt hozzá. De magára a vulkán kúpra felfele nem legénykedtem papucsba. Annyira meredek volt, hogy csak négykézláb, mászva lehetett feljutni, és még akkor is csak körülményesen. El lehet képzelni, két óra gyaloglás csak felfele falegyenesen, lépsz kettőt előre és visszacsúszol egyet. Köves, homokos volt a talaj, néha jó volt ahol sziklák voltak, ott nem csúsztunk vissza, de maradt a négykézláb. Ez igazi megpróbáltatás volt mindenki számára. A vulkán csúcsa 2287 méter magasan volt. Több mint 1000 métert színtkülonbséget kellett negykézláb mászni a kúpon felfele, a kavicsos, homokos talajon, míg felértünk a tetejére. Két óra volt csak az út felfele.

Fentről a fellegekben éreztem magam. Egyrészt mert jóval a felhők felett voltunk, másrészt meg alátvány miatt. Nem volt nagyon borult idő, csak néha jöttek a bárányfelhők, ami még csodálatosabbá tette a látványt. Minden féle színű közet vett körűl minket. Ez tényleg olyan volt mint egy szabályos kúp, a tetején oriási nagy kráterrel. A kráter peremén szépen körbe lehetett sátálni, ekkor lehetett látni több helyen, hogy még mindig működő vulkánon vagyunk. A krátert szemlélve el lehetett képzelni mekkora „menet” lehetett abban az időben mikor feltört a láva innen. Félelmetes volt.

Van az a mondás ha valami nagyon eldugott vagy nehezen megközelíthető helyen van, hogy a madár ide csak megdögleni jön. Na ez nem az a hely volt, ide még megdögleni se jön se madár se semmi. Egy száll fű vagy növény nincs még a környéken sem. Több helyen kéngáz szállt  magasba. De eszméletlenül csodás látvány volt a felhök felül bámulni a tájat. Volt amikor minden felhő eltünt körulöttünk és akkor messze el lehetet látni. Csodás volt 2287 méter magasan. Visszafele még nehezebb volt menni, sokan elestek és csúsztak lefele. Aztán tovább folytatódott az utunk még szebb látvánnyal. Fel és le vezetett az út, egyik vulkáni tótól a másikig. Egyik kisebb volt, másik nagyobb, harmadik még nagyobb, az egyik zöld a másik kék. Életembe ilyen tiszta és színes tavakat nem láttam még. Körbe mindenhol a megkövült lávafolyások tarkították a tájat. Ez már nem tudom, hányadik látványosság, amit képekkel nem lehet illusztrálni, és szavakba önteni se. Képtelenség. Még Petőfi, Arany, Dzsida, Kőrösi és még sok más neves költő, író se tudná lefesteni ezt a tájat. El lehet képzelni, hogy a kilenc órás gyaloglás után senkinek nem kellet ringatás.