Vietnám, Saigon, Mekong Delta

Csak én lehetek annyira pihent és kényelmes, hogy egy nappal később mennyek ki a reptérre, amikorra a jegyem foglalva van. Pedig meg voltam győződve, hogy hetedikén repülök Bangkokba. Igaz volt az ünnep is, amikor nem lehetett kimozdulni a hotelból vasárnap reggel hatig, és nekem hétkor lett volna a gépem, amit nem értem volna el. Mert se taxi se robogó nem közlekedik ilyenkor. A másik dolog, ami megzavart ebben, hogy Újzélandon egy egész napot sikertelen foglalásokkal töltöttem el. Sehogy nem tudtam lefoglalni a repülőjegyeket. Azt hittem velem van a baj, vagy a hitelkártyával, ami nincs is nálam csak az adatai, de végén kiderült, hogy az weboldallal van a baj. Nekem már mindegy volt, hogy melyik nap, csak repülhessek és össze vissza minden napot kipróbáltam. A reptéren meg mondták, hogy tegnap repülök. Gyorsan elmentem a társaság kirendeltségéhez és megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni ebben az esetben. Hirtelen eszembe jutott, hogy az ünnepet felhozhatom okként. De nem volt semmi baj, azt mondták, hogy aznap már tele van a gép, nem mehetek, de ha másnap reggel hétkor repülhetek, az jó lesz-e? Képzelhetitek, hogy sokat nem ellenkeztem, örültem, hogy nem kel másik jegyet vennem. Gondolkoztam mit csináljak 24 órát. Visszamenjek a városba, majd ismét ki a reptérre, vagy maradjak ott. A két út 14 dollárba kerül, ha fogadok valakit, ha gyalog megyek, ahogy jöttem, az 45 perc, de az is energiába kerül a hatizsákot cipelni. Akkor meg pénzt kell levegyek a kártyámról aminek a kezelési költsége többe kerül mint amennyit levennék. Úgy döntöttem, kiválasztom a leg szinpatikusabb pállmafát a reptér elött és annak árnyékába pihenek  a következő 24 órába.

Mivel egy nappal később indultam, nem maradt csak egy napom Bangkokba. Úgy akartam, hogy egyik nap megérkezek, délelőtt majd másnap ismerkedek a környezettel, és harmad nap repülök tovább Vietnámba, Saigonba. Meg kellet vegyek egy kifele jegyet Tájföldről, mert különben nem kapom meg a vízumot. Majd visszafele Vietnámból maradok tájföldön többet. Szóval megérkeztem, délbe és másnap reggel 7 kor ismét repülhettem tovább. Megint csak egy fél napom maradt. Nem maradtam a reptéren, bementem a vérosba, ebédeltem, szétnéztem, majd este 11 kor az utolsó buszal vissza a reptérre. Elfoglaltam egy padot és ismét pihentem reggel ötig.

Szerdán reggel egérkeztem Saigonba a reptérre. Ismét semmi információm nem volt hogy merre indulhatk el. Szerencse itt volt információs központ. Megkérdeztem, hogy mehetek be a városba a leg olcsoban, és hol szállhatok meg a leg olcsobban. Negyven dollérért akartak ajánlani egy aránylag olcsó szállodát. Mondtam, hogy én hátizsákos utazó vagyok, nem nyaraló. Mondott egy utcanevet, ahol talállok olcsó szállodákat. Mindenkitől hallottam idáig, hogy errefele milyen olcsó minden. Az egy dolog, de ha meglátják, hogy turista vagy, az árak egyből triplájára emelkednek. Semminek nincs kiirva az ára sehol. Így volt a busszal is amivel bejöttem a városba. Azt már megtanultam, hogy nem szállok fel semmire mielőtt le nem tisztázom az árakat. Met ha odamész, sürgetnek, hogy hamar, hamar szálj be, majd egy olcsó árat ajál neked. De miután elvisz utánna nem lehet sokat alkudozni.

Itt is az volt, hogy kérdem a soförtől, mennyibe kerül egy jegy? Egyszer száljak be. Nem akartam, de már vártak a többiek a hátam mögött. Mondta aztán az árat. Kifizettem, 80.000 Dong-ot, majd adott egy jegyet. (Itt is milliomos vagyok, 50 Euró kb.1.200.000 Dong.) A jegyen meg 4.000et írt. Ezt csak később vettem észre, és mondtam is, hogy valami itt nincs rendben. Egyből nem tudott angolul, csak annyit, hogy azt ne nézzem, mert az nem számít és kezdett nekem valamit mondani, amit már nem értettem. Láttam, hogy a helyiek a jegyen lévő összeget fizetik, a turisták meg az emelt összeget. Nem volt mit tennem, a pénzt már nem adta vissza, mert jegyet adott. Megkerestem aztán azt a negyedet, ahol a turisták „laknak”. Kerestem a hoteleket, válogattam, mert volt miben, majd végen bementem egy 14 dollárosba éjszakámként. Nem volt már türelmem tovább keresni, majd másnap továbbállok, csak már végre fürödhessek le és pihenhessek kicsikét.

Ez ismét más, mint Bangkok, vagy Indonézia. Elején csak az olcsó negyedet láttam, ahol a magamfajta utazók vannak. Van egy pár utca, ami tele van hotellel, étteremmel, és sok más kicsi üzlettel, ahol nincsenek árak. Pofára döntik el az árakat. Láttam, hogy árulják a vizet 5 ezer Dong-ért. Mikor akartam venni, sehol nem volt a közelbe, bemegyek egy kis üzletbe, kérdem mennyi, azt mondja tízezer. Ott már duplája volt. Mondom, nem kell, kérdi, mit adok érte, mondom 5 ezret, azt mondja tessék, vidd. A helyi lakósok mind az utcán laknak napközbe. A járdákat teljesen elfoglalják a szekereikkel, és kirakós bazárúkkal. A járdán zajlik a mindennapi élet. Az egész konyha a járdán van, ott főznek, ott esznek, kiülve kis székekre, a javító műhelyek is a járda közepén vannak. Alig lehet járni, le kell menni az útra.  

Ez már egy nagyobb város, nem olyan, mint amilyenek Balin vannak. Eszméletlen sok motoros meg autó az utcákon. Sok motoros maszkot visel, mert másként nem lehet elviselni a kipufogógázt. AZ utcán átmenni kész művészet. Csak úgy lehet, hogy megvárod, míg ritkulnak a motorok, mert addig egy gyufaszálat sem lehetne beszúrni közéjük, és utána is csak lépésekbe. Kettőt lépsz, hátad mögött, előtted autók, motorok, majd ismét kettőt, majd ismét. És mindez az átjárón. Este ellátogattam az operaházig és abba a negyedbe ahol az elitebb turisták járnak, az úgynevezett belvárosba. Úton arrafele van egy esti piac, ami 7 órakor, sötétedés után nyit. Itt meg ne kérdezd valaminek az árát, mert rögtön meg kel vedd az egész árut. Megfognak, és nem engednek el, míg nem alkudozol velük.

A belváros igazán gyönyörű. idáig ez a város tetszik a leg jobban. Van története, van stílusa. Nemcsak az olcsó negyedből áll, ami szintén szép este, hanem van egy szebb oldala is. A drágább hotelekbe helyi jellegzetességnek megfelelően különbnél különb dekoráció. Az utcán vietnámi éttermek, bárok, majd tovább a Saigon folyó. Ez ugyan nem épp a leg tisztább, de nem is illene be a képbe, ha tiszta lenne. Van egy film, aminek egy részét itt forgatták a belvárosba, az operánál. A le első az volt, hogy oda megyek, majd este ismét megnéztem a filmet. A címe The Quiet American. Nagyon jól fel lehet ismerni az környezetet. Egyébként egy nagyon jó film, unokaöcsém ajánlotta nekem.

A következő dolog, ami nagyon tetszik Vietnámba, hogy az ajándék-, szuvenír üzletek nincsenek tele használhatatlan és ízléstelen dolgokkal, mint a legtöbb helyen. Mind olyan dolgok vannak, amik tetszenek, nekem legalábbis. Kézzel készített tálak, vázák, festmények, szobrok stb. Este még sokkal szebb a város, amikor minden ki van világítva. Az utcán itt is mindenki el akar adni valamilyen szolgáltatást, szállítást stb., mint Balin. Sötétedés után kezdődik az éjszakai élet. Távolról ajánlják a szállítást motoron, és mikor közeledsz akkor a drogokat, fiatal nőket. Máskor meg robogóval követnek, az idősebb nők viszik a fiatalabbakat és árulják őket.

Elmentem egy fel napos túrára, ahol megnézhettem, mi volt Cu Chi faluba a háború idején. Hogyan éltek a helyi lakósok a föld alatt a keskeny alagutakban. Borzalmas lehetett, azokban a keskeny járatokban, ahol egy nagyobb ember el sem fér. Ez a falú egy üdülőhely volt a Saigoniak számára,  egyrészt mert gazdag volt a gyümölcstermés. Aztán jöttek az amerikaiak és bombázni kezdték, majd el akarták foglalni. Az egész falu az alagutakban élt a háború idején. Ez volt az egyetlen menedékük. Három szinten építettek ki alagutat a föld alatt, összesen 450 kilométer hosszú hálózatot. Egyik helyen le is lehetett menni. Nem lehetett egyszerű guggolva közlekedni és élni ezeknek az embereknek a nagyon szűk és meleg folyósokon. A vizes évszakban nemcsak az amerikai katonák, hanem a kígyók, bogarak, szúnyogok, és más rovarok, amelyek betegségeket hordoztak.  Az erdő egyik felébe ki lehetett próbálni különböző puskákat, lehetett golyókat venni és lőni. Kis puskáktól elkezdve a gépfegyverig mindent i lehetett próbálni. Nem csak a mi csapatunk volt itt, hanem több turista, és egész idő alatt hallottad a puskaropogást, ami igazán háborús hangulatot keltett. Mintha épp abban az időben lettünk volna. A vezető vitt körbe, magyarázott, közbe ropogtak a fegyverek.

A visszafele úton meg bementünk a „gyárba” ahol ezeket a tálakat, vázákat, festményeket, és sok más ajándékokat készítik kézzel, rengeteg munkával. De látszik is ezeken a dolgokon, hogy tényleg szépen meg vannak csinálva.

A Mekong delta volt a következő kiszállásom, ahol két napot töltöttem. Három óra buszozás után csónakba szálltunk és átmentünk a Mekong folyón egy szigetre. Megkóstolhattunk különbféle mediterrán gyümölcsöket, igazi, friss mézet. A méhekkel tele lépbe beledugtad a ujjat és nyalakodtál. Igazi méz íze volt, amibe semmi adalék vagy cukor nincs. Teával és más száraz déli gyümölccsel kínáltak. Mindenhol lehet venni kígyó, és még több más rovarból készült bort. Állítólag nagyon jó a vérkeringésnek és a férfiasságnak. Meg is lehetet kóstolni, én sem voltam finnyás, egy fél kupicával legurítottam. Nem volt annyira rettenetes íze, érződött nagyon az alkohol, és utána a fura szájíz. Volt egy hatalmas kígyó is,  amit fel lehetett próbálni, nyakba lehetett akasztani. Azt mondták, hogy 6 éve van ott, csirkét, egeret, meg más apró állattal táplálkozik.

Ezek után kipróbálhattunk egy pár mediterrán gyümölcsöt, de még mindig a kedvencem, az ananász és a mangó.  Azt is megnézhettük, hogy hogyan készítik kókuszból a karamellát. Ott a sziget közepén egy sátor alatt a kicsi vietnámi asszonyok hogyan préselik, főzik, majd csomagolják. Meg is lehetett kóstolni, de az ára nagyon drága volt. Az egyik helyről a másikra ki csónakokkal mentünk. Négy személy egy csónakban, két vietnámi nő evezett. A pálmafák közt, keskeny járatokon haladtunk végig a sziget másik felére.

A turába bene volt egy ebéd is, de nem volt a leg nagyobb adag, nem magyar embernek porciózták ki. Nem tudják, hogy a székelynek egy nagy adag puliszka jár, hideg tejjel, hagymatokánnyal. Amióta itt vagyok Ázsiába, már szinte két hete, olyan nap nem volt, hogy rizst vagy nudlit ne egyek. Kenyeret már több mint egy hete nem láttam. Annyira megtanultam, hogyan kell használni a pálcikákat, mintha azon nőttem volna fel. A rizst gond nélkül kanalazom vele. Pihenésként tettünk egy rövid biciklitúrát a szigeten, majd vissza a hajóra, azaz ladikra. Hihetetlen volt ez a kis csónak, a lécből eszkabállt padok már meg voltak kottyanva, és a Mekong folyó hullámai ide-oda dobálták a csónakot, a padon is ide-oda csúszkáltál. Nem voltak lerögzítve.

Utolsó nap meg fennebb mentünk a folyón, megnézni az árucserét az emberek közt. Az igazi piacot, amikor nagyobbrészt árut árura cserélnek és nem pénzre. Ez az egész piac a Mekong folyón zajlik, reggel 5 délig. És ez minden nap. Ezek az emberek itt is laknak a csónakjukba, így élik le az életüket. A nagyobb hajókat kikötik az áruval és kis csónakokkal üzletelnek, járnak körbe. A vénasszonyok meg a folyón szállítják az egész konyhát és árulják a reggelit. Ezután megnéztük hogyan készítik a laskatésztát. Még egy egzotikus gyümölcsfarmon is körbejártunk, ahol láthattuk a mangó-, ananász-, narancs- és banánfákat.