Isla Saona

A sok élmény után „kivettem egy szabadnapot”, kicsit tovább aludtam, mint ameddig szoktam, 6 kor nem keltem fel csak 9 kor. Elmentem a közeli zöldség, gyümölcs árushoz banánt, mangót, ananászt, és avokádót venni. Ez most már mindennapos programmá vált,amit reggeltől estig tudnék enni. Most ezeknek van a szezonja.

Ezek a kirándulások elég fárasztóak tudnak lenni. Atalába 6 kor indul a busz, de van amelyik még korábban, ilyenkor még sötét van, és tart egészen este 7 vagy fél 9ig. Egy ilyen nap után elfáradsz és ha valaki megkérdi, hogy na milyen volt, csak annyit mondasz, „ há jó”. Olyan sok minden történik egy ilyen nap alatt, sok mindent, nem tudod olyan gyorsan feldolgozni, meg sem érted mi történt veled. Éppen ezért egy ilyen nap után jobban szeretek egy kicsit nem csinálni semmit, csak lemenni a tengerpartra, kifeküdni egy félig árnyékos, félig napos helyre és csak létezni, esetleg ha úgy van kedvem olvasni egyet. Kicsit megállni, örülni annak, hogy itt lehetek, csodálni a pálma fákat, élvezni a napsütést, a szellőt és a tenger moraját. Sokszor ez lenne a legegyszerűbb és legfontosabb dolog amit tehetnénk és pont ezt felejtsük el. Néha elfelejtünk élni.

Estére, mikor mindenki hazakerült és készültünk egyet bulizni, olyan vihar kerekedett, hogy mindent le kellett fújanak az egész városba. Itt amikor esik akkor aztán esik de keményen. Olyan erősen villámlott azt hittük kettényílik az ég és ránk szakad. Az eddig ismert ég szakadás föld indulás e mellett csak lepke fing. 5 másodperc nem telt el a villámlások között és meg áram nélkül is maradtunk. Amúgy mi élveztük az egészet,mert még ilyet nem láttunk.

Másnap reggel be volt tervezve egy közös kirándulás, de az estét elnézve azt hittük semmi nem lesz belőle. Reggelre meg gyönyörű szép idő lett, híre hamva se volt az esti dirr-durrnak. Ellátogattunk a Saona szigetre, ami a dominikai Köztársaságtól délre helyezkedik el, a keleti oldalon. ez egy nemzeti Park, ami tényleg csodás. Hófehér homokos part tele pálma fákkal, kristály tiszta víz, ennél szebbet el sem lehetne képzelni.

Katamaránnal mentünk át a szigetre, ahol közbe rumot spriteval, vagy pepszivel szolgáltak fel. Előre nem tudtam ezekről, hogy vitorlázni fogunk, meg ki is szolgálnak itallal minket, úgyhogy nekem még nagyobb élmény volt az egész. Amikor szálltunk fel a katamaránra mindenki az árnyékos helyet kereste, de mi a barátommal egyenesen az elejére mentünk ahová ki lehetett feküdni a hajó orrán a víz felé kifeszített ponyvára. Ebben a pillanatban minden gondom elszállt, olyan érzésem volt mint amikor mindenem megvan és semmi de semmi nem hiányzik.

Útközben megálltunk egy természetes medencének nevezett helyen, ahol hatalmas területen, mindenhol derékig ért a víz. Itt lehűsítettük magunkat és halászhatunk tengeri csillagot. Még egy kévés hajózás után, kiszálltunk a szigeten, ahol megebédeltettek bennünket, én persze ügyeltem, hogy az ananász szintem az legyen meg. Szerintem ez a környék egyik legszebb, vagy talán a legszebb szigete és tengerpartja.

 Majd nemsokkal utána elmentünk egyet messzebb a sok turistától.  Látva a sok pálma fát arra gondoltam, én magamnak akarok kókuszdiót szakítani. Megvenni nem nagy kihívás, de felmászni és leszakítani, annál nagyobb. Mindez meg is történt idáig, csak az volt a baj hogy nem volt nálam mecsete, hogy élvezzem a tartalmát.

Első napok Dominikán

A frankfurti reptéren meg az történt, hogy keresem a Condor járatokat, hogy tudjak „becheckolni”. Kiderül, hogy rengetegen vannak. Hatalmas kígyózó sor volt a Condor váltóhoz. Nem volt más választásom, beálltam a sor végére és haladtam a „csordával”. Miközben hallgatom a zenét és nézek ki a fejemből hallom, hogy a hátam mögött közvetlen magyarul beszélgetnek. Mondom, hát ez nem igaz. Egy velem egykorú pár volt, de nem ragadtam meg egyből az alkalmat, hogy megszólítsam őket. Egyszer csak elkezdtek értetlenkedni, hogy ez ott miért van és miért nem másként, és miért van két különböző sor, ahol az egyik jobban halad mint a másik és miért nem vagyunk ott a másikba meg tatara ta ta tataratara... Egy darabig hallgattam, majd hátrafordultam és elmagyaráztam nekik magyarul, hogy mi miért van. Meg is lepődtek nem kicsit. Nekem úgy rémlett, hogy a srác ismerős valahonnan. Beszélgettünk, kérdezték honnan vagyok, mondom, Erdély, azt mondjak ők is, ők Kolozsvárról voltak. De hogy engem ismernek valahonnan. Kiderült, hogy a télen a Madarasi Hargitán, amikor ott dolgoztam akkor találkoztunk! (hogy mik meg nem történnek). Aztán az is kiderült, hogy ők is Punta Canara mennek, mint én. Na ez volt az a pillanat amikor azt mondtam, hogy ilyen nincs. Ettől fogva együtt utaztunk. Nekik ez volt az első repülésük.

Helyi idő szerint este 9 körül érkeztem meg Punta Canara. A dominikai reptéren semmit nem is kérdeztek, csak adni kellett a 10 dollárt és már előre ki volt nyomtatva a számla a vízumnak. Még Indiába is elvettek azt a papírt amit a repülőn kellett kitölteni és átnéztek, de itt a kutyát nem érdekelte, hogy mit akarsz.

A barátom értem jött a reptérre és elvitt de az mondta, hogy most nem szabad nekem lefeküdnöm.  6 óra az eltolódás, ami azt jelenti, hogy 7 órával hosszabb a napom.  Szóval elmentünk vacsorázni egy helyi gyorsbüfébe. Amint kiszálltuk az autóból és megcsapott az utca szaga, pont olyan volt mint amikor Ujzélandról mentem Indonéziába. Az a fülledt, nedves tengerparti meleg, amikor csak ülsz és folyik le az izzadtság rólad, teljesen mindegy kint vagy bent és körülötted tiszta fekete emberek. Ismét az utazásom nyújtotta élményeim jutottak eszembe. Ugyan úgy éreztem mint annak idején egy új országba, kicsit félénken de kíváncsian figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Már sötét volt, így sokat nem láthattam abból ahova érkeztem. De az első benyomás az tetszett. Ezután elmentünk egy bárba, ahol a barátom kollégáival ismerkedhettem meg. Itt már nem volt sok helyi, inkább csak turista.

A barátom felajánlotta, hogy lakhatok nála amíg itt vagyok. Van egy lakótársa is, egy Belga gyerek. Másnap reggel már 5 óra után nem igazán tudtam aludni, ugyanis ekkor otthon déli 12 óra volt. Nekem még át kellett álljon a szervezetem az itteni időzónára. Aznap nem igazán csináltam semmi nagy dolgot, elmentem felderítő útra. Ezen a környéken leginkább csak hotelek vannak, csak keveset lehet megtudni a helyi életből, de ez nem azt jelenti hogy nincs. Csak teljesen más szemszögből mint valójában amilyen. Tehát elmentem vettem magamnak egy kis ebédet és utána sétáltam egyet a gyönyörű parton. Tudnivaló, hogy itt spanyolul beszél mindenki, nagyon kevés ember beszél angolul és csak azok akik a hotelekben dolgoznak „esetleg” és akiknek közvetlen kapcsolatuk van turistákhoz. Sőt még ha valamelyik üzletbe tudnak is angolul, úgyis spanyolul szólalnak meg először. Már az első nap az ételt spanyolul kértem (le tudtam olvasni az étlapról), csak akkor volt a baj amikor visszakérdezett (milyen jó lett volna az egyetem alatt, amikor a spanyol nyelvet tanítottak egy évig, jobban odafigyelni...). Még a tengerparton is, amikor sétálok, persze mindenki kiszúrja a szőke fejemet és rögtön el akarnak adni valamit minden 10 méteren, legelőször spanyolul szolnak hozzam és addig mondanak amíg azt nem mondom, hogy „!Amigo, No entiendo!”.

A következő nap a elmentem egy kirándulásra Higüye és San Pedro-ra. Itt már jócskán megfigyelhettem a helyi életformát. Az utca (mint Punta Canan is) tele van robogósokkal, motorosokkal, akik bármelyik pillanatban készek arra hogy téged elvigyenek valahová. Némelyik utcasarkon csoportokban várják a kuncsaftokat, de nemcsak a turistákat hanem a helyiek is nagy szeretettel veszik igénybe a szolgáltatásaikat (majd a következő bejegyzésben írok a helyi emberekről, szokásokról). Ezekhez a motor taxikhoz úton, útféle a „nagyi boltban” árulják sörös üvegekben a benzint, de ugyanitt megtalálsz mindent ami a háztartáshoz kell (Indonéziába és Tájföldön is ugyanez volt, csak ott vodkás üvegekben árultak a benzint).

Higüye volt az első olyan település, ahol láthattam hogyan néz ki valójában egy dominikai város. Ezekre az emberekre nem a rendezetség a jellemző. Az utcán élik a hétköznapjaikat ezért zsúfoltság is van, nem kicsi. Ugyan úgy itt is el lehet felejteni a közlekedési szabályokat, mint pl Indiába, olyan nincs hogy valakinek elsőbbsége van, ez itt nem az a hely. A járdára mindenki kipakol, telefonos, órás, egyes üzletek elfoglalják a járda felét. Ha a fehér ember megjelenik akkor rögtön jönnek a gyerekek cipőt pucolni. Egyébként az itteni emberek fejében úgy van kialakulva a világ, hogy van Amerika, Yew York na ez az „Isten” valahol van Európa aminek talán Németország a fővárosa. Aztán aki fehér az gazdag is. Ez egyrészt azért is van, mert az itteniek nem mehetnek ki az országból, nem utazhatnak, csak ha valaki meghívja őket. Másrészt meg a kormányzók nem erőltetik a tanulást, képzést. Senki nem köteles suliba járjon, mert alapjába véve buta embert könnyebb irányítani.

Átmentünk a nap legforgalmasabb időszakában a piacon, ahol gyümölcs, zöldség, hús, rizsek, fűszerek várnak igaz, hű gazdára. Amikor láttam hogy a csirkéket és a disznót milyen körülmények között vágják le ott helyben és árulják, amit majd valamelyik sarki étteremben árulnak...hát ha attól nem lesz semmi bajom, akkor semmitől. Ez a piac minden nap reggeltől estig nyitva van, kivéve vasárnap délután, amikor jönnek a tűzoltók és hetente egyszer lemosnak mindent (nem sürün teszik).

Ellátogattunk egy gyümölcsfarmra is, ahol megnézhettük milyen fáról szakad a mangó, kakaó, ananász, banán papalya és még sok más déli gyümölcs. Ez olyan a helyieknek, mintha nálunk egy csoport turista az almafát fényképezné és csodálkozna rajta.

Itt egy iskolát is van ahova olyan gyerekek járnak, akiknek nincs semmilyen papírjai, születési bizonyítványuk vagy ilyesmi (majd a következő bejegyzésben elmesélem, hogy miért nincs). Általában 8tól van tanítás, de van amikor a tanár késik, nem beszélve a gyerekeket, viszont aki nem ér oda 10re az nem mehet aznap be a suliba.  

Ezek után meg elmentünk San Pedroba, ahol egy 1915 megalapított és „azóta müködő”- legalább is a turisták számára -  szivar gyárba látogattunk el, ahol a mai napig kézzel készítik, sodorják az igazi bőrszivarat. Állítólag a kézzel készített igazi bőrszivar manapság mind innen van és nem Kubából.

Majd megnéztük a Chavon folyót, ahol a Rambo filmet forgatták. Egy party tutajra szálltunk fel, ahol lehetett inni és salsat tanulni 2 dominikai lány segítségével. Velünk volt egy fiatal „rendőr”,akivel egész úton beszélgettem. 21 éves volt, csak keveset tudott angolul, ugyan annyit mint én spanyolul, de mindent megtudtunk egymásról amit akartunk. Visszafele a busszal azon az úton mentünk ahol az egyik Halálos iramban című filmet.

A nap végére egy teljesen elzárt helyre vittek bennünket, ahol hatalmas nagy terület van bekerítve és szigorúan őrzik. Itt nagy hírességeknek, mint Shakira, Vid Diesel vagy Christina Aguilerának vannak nyaralói. Ugyanitt van egy falu is építve de teljesen régi stílusban, olyan mintha 300 éve építették volna, de csak 30 éve épült. Egyszerűen lenyűgöző. Mintha egy más világ lenne a falun belül. 

Egy újabb "harmadik világ"

Azt sem tudom hol kezdjem el, olyan rég írtam blog bejegyzést. Ezúttal meg kellett győzzenek, hogy írjak. Azt mondta az egyik nővérem, hogy olyan jó lenne ha írnék, mert akkor ö is megismerhetné Dominikát az írásom alapján. Mások meg kérdeztek, hogy a két évvel ezelőtti világutazásom folytatása ez? Hát nem éppen (sajnos). Szóval nagyon röviden ez úgy kezdődött, hogy a barátom mondta, hogy szívesen lát, osztán Vásárhelyen a repülőre fel, Frankfurtba le, onnan hosztelbe be, majd a reptérre ki, repülőre fel, Frankfurtból el, Dominikán le s most itt...!

Na jó, megpróbállom bővebben is kifejteni az eseményeket, nem csak úgy mint egy székely. A barátom már december közepétől a dominikai, Köztársaságban dolgozik. Legelőször februárban sikerült vele hosszabban elbeszélgetnem. Ekkor dobta fel az ötletet, hogy látogassam meg. Meg is beszéltük, hogy májusba ellátogatok hozzá. Ez úgy alakult, hogy eltolódott augusztus végére. Szerintem megérte várni.

Meg is vettem egy repülőjegyet Frankfurtba, mert onnan lehet direkt járattal jönni Punta Cana-ra. 

Augusztus 27.délben érkeztem meg Frankfurtba, de aznap már nem értem volna el a másik járatot, ezért egy éjszakát hosztelben töltök. Indulás előtt az egyik nap még otthon elkezdtem gondolkodni, hogy akkor hogy is lesz? Elkezdtem aggódni, hogy hogy fogok bemenni a reptérről Frankfurtba, és ott milyen hosztelbe szállok majd meg és gyorsan le kell foglalni interneten valamit. Kis idő elteltével eszembe jutott, hogy amikor utaztam 2 éve akkor se tudtam, hogy ha megérkezek Indonéziába, hogy jutok el a turista negyedbe, vagy Vietnamba melyik hotelbe fogok megszálni, Indiáról nem is beszélve. Németországba meg a nyelvet is beszélem, úgyhogy aggodalomra semmi ok. ’Há mondom semmi gond akkor, helyben majd mindent elintézek’. 

Így is történt, sikerült mindent zökkenőmentesen megoldanom (igaz, azóta is csak csodálkozom, hogyan sikerült de hát vannak csodák). Találtam egy hosztelt közel a vonat állomáshoz, ami egyszerűen nagyszerű volt. Volt vacsora, reggeli és még jó zene is a Launge részen. Reggelire svédasztal, tea, gyümőlcslevek, csokikrém és még sok finomság. Elfogott engem az utazási vágy, annyira emlékeztetett az utazásomra, amikor hosztelből hosztelbe és hotelbol hotelbe mentem majdnem 6 hónapig, közben új embereket megismerve...leírhatatlan. Ezt csak tudja, hogy milyen, aki volt hátizsákos utazó. Este ahogy ülök és figyelem mi történik körülöttem, egyszer odajön egy gyerek (az terasznál ültem, ö meg jött cigizni), és elkezdünk beszélgetni, majd odajött a haverja is. Olaszok voltak akik éppen egyetem után meglátogatnak egy pár európai várost. Imádom, mikor csak így lehet ismerkedni teljesen idegen emberekkel. Ja, és a szobában, rajtam kívül még voltak kilencen.

Volt egy fél napom, amikor bejárhattam Frankfurtot, kicsit szétnézhettem a városban. Idáig még nem voltam itt, de amennyit láttam most belőle nekem nagyon tetszett. Minden van ami egy nagyvárosba kell legyen, itt gondolok felhő karcolókra, régi stílusú épületekre, elég sok fa is van a varos közt, meg egy folyó is átmegy rajta, ami még hangulatosabbá teszi az egészet.

Itt van a kutya elásva...