Hegyek, majd ismét felhőkarcolók…

A „hatalmas karácsonyi ünnepség” után, elindultunk ismét délre. A következő állomás a világ leghíresebb nemzeti parkja volt. Ide nem mentünk be csak megálltunk az aljába, megnéztünk egy vízesést, melynek vize tiszta és jéghideg volt, majd folytattuk utunkat. Gyönyörű látvány volt a hatalmas vulkán eredetű hegy, melynek a tetején szépen lehetett a hófoltokat látni. Innen egy hosszú, kanyargós úton eljutottunk a River Velly nevű folyó völgyébe, ahol a semmi közepén egy tanya várt bennünket. Olyan volt a szállás, mint a Madarasi Hargitán annak idején a Straub Villába. Úgy aludtunk egymás mellet, mint a heringek a dobozba, két szinten. Ha valaki éjszaka át akart fordulni a másik oldalára, azon a soron mindenkinek forogni kellet.

A környezet mesebeli volt. Csend volt, csak a madarakat lehetet hallani, meg a folyó zúgását, vízeséssel cifrázva. Csodaszép, kristálytiszta folyó, ahol még két méteres vízben is tisztán látszanak a kövek. A másodi dolgom az volt, a levetkezés után hogy, beleugrani a kékes, zöldes vízbe. Soha életembe még nem láttam ilyen tiszta folyót. Nem én voltam az egyetlen, aki belemártotta magát a hideg hegyi folyóba. Mikor kiszálltam, úgy éreztem magam, mintha kétszer újraszületettem volna. A következő reggel is a folyóval kezdődött, ott ébredtem fel igazán. Egyszerre kellet beleugrani, másképp nem mentem volna bele a világ összes kincséért sem a „friss” vízbe. De ezek után még a reggeli is jobban esett. Majd megmásztuk a keskeny völgy két meredek falának egyikét, ahonnan többet láthattunk a természetből.

Itt futottam össze ismét egy már korábban ismert svájci húsz éves párral. Ha maguk közt beszélnek, én csak nézek ki fejemből a német tudásommal. Négy mondat közül megértek egy, esetleg két kötőszót, de még az sem biztos. Ezért mindig átváltanak  „rendes németre” mikor beszélünk. Jobban ki lehet jönni velük, mint a németekkel. Itt találkoztam az első gyerekkel, aki Németországba él, viszont az anyja temesvári Román, és elég jól beszél románul. De idáig az utazók közül, ő az akinek kibírhatatlan a viselkedése számomra.

A mesés vidéket el is hagytuk délután, az északi sziget közepe, majd a nyugati részén haladva e csodás ország fővárosa felé. Amit közeledtünk Wellington felé, a nyugtai parton a háborgó óceán már messziről mutatta óriási erejét. A hatalmas hullámok teljesen belepték a partot egészen a látóhatárig. Itt még a növényzet is más. Fák sokszínűsége, keveredik az egzotikus növényzet a fenyővel, és más fafélével, ami közül egyet sem ismerek. A főváros látványa már nem nyújtott akkora örömet, mint például Auckland. Az első benyomásom a városról nem éppen a legjobb. Valamiért nem tetszik annyira. Lehet, ha csak az esős idő miatt van. Másnap az idő már nekem kedvesett, felhőtlen napsütés, 26 °C meleg. Ekkor már egész más volt a város, de még mindig nem vagyok leragadtatva.

A második nap, miután megérkeztünk elmentünk a svájci kollégáimmal a híres Te Papa múzeumba, amit már nekem előre hangoztattak Aucklandbe. Három órát töltöttünk bent, amit életembe nem voltam ennyit összesen múzeumokba, de úgy érzem, hogy csak körbefutottunk mindenen. Ide még kell egy nap, ahhoz hogy mindent szemügyre vegyen az ember. Ezután expedícióra kerekedtem fel a két svájci társammal. Ugyanis kicsikét soknak tartottam a szállásunkat. Erre fel ők is vérszemet kaptak, miután meséltem nekik hogy én nem foglalok előre a buszon szállást, mert a sofőr csak a drágákat kínálják. Ez a megoldás nem kényelmes, de esetleg olcsóbb. Miután négy kerek órai kutatás után, rengeteg hosztelbe bekopogtunk árak információk után, rájöttem, hogy mi kellet volna legyen az első lépés amikor idejöttem. Nem hiába mondják, hogy aki sokat kérdez, olcsóbban megúszhatja. Ugyanis 28 Újzélandi dollár helyet, találtunk egy 15 dolláros szállást. Persze ezért tag kell lenni egy úgynevezett „Buget Backpackers Hostel” nevű egyesületnek. Ha az ember hoszteles szállást választja itt, mindenképp ez a legolcsóbb megoldás. Ha tag vagy minden egyes alkalommal 3 dollárral kevesebbet kell fizetni egy éjszakára, és amúgy is ezek a hosztelek, amelyikek ehhez a társasághoz tartoznak,  a legolcsóbbak. És ráadásul sokkal otthonosabbak, mint ezek a drága szállások, ahová a „gazdag, nem érdekel semmi és senki” társaság jár. Kicsit durva ez a kifejezés, nem kell szó szerint érteni, de van benne igazság. Elsőre mindenki kedves, mindenki szóba áll mindenkivel de… (van olyan helyzet, ha nem vagy Nyugat-európai, akkor már nem úgy néznek rád). 

Megjött az Angyal

A buszon szinte mind fiuk voltunk, mikor megérkeztünk A következő városba Waitomóba, rögtön focizni kezdtünk. Örültem neki mert már rég volt mikor Keményfalván a fiukkal rúgtuk a bőrt. Aztán jött a buszsofőr a tojás alakú labdájával, megállította a mi játékunkat. Elmondta a szabályokat, hogy hogyan kell a tojás labdával játszani. Aztán elkezdtünk rögbizni. Az elején ide oda szaladgáltam, de aztán lassan rájöttem én is a szabályokra. Igazán bejött a játék már a végére. Utána meg Kriketteztünk. Azelőtt már láttam olyan a parkba itt, de fogalmam sem volt a dolgokról. Itt is csak a végén kezdtem érteni a játékot, addig fogalmam sem volt hogy miért esek ki mindig a játékból. Másnap meg indultunk ismét délebbre, Taupóba.

Szóval egyik napról a másikra hirtelen eldöntöttem hogy megajándékozom magam. Megvolt bennem az akarat hogy egyszer kipróbálom a SkyDive-ot. Gyönyörű szép reggelre ébredtünk, a sok esős napok után. Taupo-ba van az egyik legolcsóbb lehetőség erre. Azért volt a hirtelen elhatározás, hogy nem legyen időm megijedni. Érdekesen van megoldva ez a dolog. Ha csak az ugrást választod akkor 245 Dollárba kerül (Újzélandi, Kb 130 Euro) De ha fényképeket és videót akarsz az egészről az még 200 dollár. Nekem annyi épp nem volt fölöslegbe. Én csak élveztem a 25 másodperces szabadesést 7 kilométerről. Amikor kinyitotta a hátamra rögzített gyerek az ernyőt, megengedte, hogy én is irányítsam. Megtanította hogyan kell csinálni a spirált.(Spirál alakba, nagy sebességgel zuhanni). Ha nem lenne ilyen drága minden nap ezt játszanám.

A következő nap ár karácsony volt. Nagy duma lett a mi családunkba körülbelül két évvel ezelőtt. Most én is többször elismételtem egy nap hogy Boldog Karácsonyt.  A körülöttem lévő emberek már megelégelték, de én így sem éreztem a hatását. Meleg van és nincs úgy feldíszítve a város mint Európába. És ha van is karácsonyi dekoráció, itt a csillag meg hópehely helyett bárány van. Karácsony este úgy telt, hogy elmentünk buliba. Karácsony napján meg szinte kihalt volt a város. A hosztel bárja nyitva volt, szolt a zene, a bútorokat kihordták az utcára. Miután az angol gyerekekkel rögbiztünk a parkba, kiültünk ide az utcára. A hosztel készített karácsonyi ebédet, amin részt lehetett venni térítés ellenébe. Én maradtam a fel csirkémnél féle áron, még csokira is tellett. Ebéd után elmentünk a tóhoz fürödni meg napozni. A nap itt annyira éget, hogy szinte nem lehet bírni. Az orrom ismét leégett, már ötödször fog meghámlani. Még ilyen karácsonyom nem volt, de nem is éreztem a varázsát.

Ha egy kicsit késve is, BOLDOG KARÁCSONYT és egy Szebb Új évet kívánok mindenkinek.

( Mindig nincs lehetőségem net közelbe kerülni, és az írásaimat is előre megírom, majd feltöltöm, mikor lehet. )

…

Szinte egy hetet töltöttem Rotoruába. Egész végig esett az eső, sok mindennel nem lehetett foglalkozni. Nagyobb részt olvastam. Erre jók az esős napok. A szálláson három másik gyerek vadvízi, rafting oktató. Egyik nap, a karácsonyi mulatság úgy történt ezek körébe, hogy összegyűlt kb  harminc oktató, folyóra szálltak bármivel amit éppen fel lehetett fújni. Elmentünk és megnéztük, vagány volt nagyon, de engem evett a fene, hogy én is én is. Nem volt a leg melegebb a víz, es sok felszerelés szükségeltetett, ami persze nem ajándék. Aztán megtudtam ezektől a fiuktól, hogy minden hétfőn fél áron lehet menni falat mászni. Mivel semmi féle sürgős dolgom nem akadt, csatlakoztam. Idáig nem próbáltam ezt a sportot, de ez is megtetszett nagyon, ahogy szinte mindenik. Ott elmondták a szabályokat, felét megértettem, a többit meg kitaláltam. Mondták, hogy másszak fel. Én felmásztam. Mikor visszajöttem rám szóltak, hogy most akkor próbáljam meg úgy, hogy csak egy színű kapaszkodókat használjak. Hát igen, a hüe székely még nem mászott falat. És ha sziklát mászol, akkor milyen színeket keresel?

 Nekem valami betegségem lehet, mert ha egy raftingos gyerekkel beszélek, akkor azon jár az eszem, hogy tudnám én is azt csinálni, ha egy ejtőernyőssel, akkor azt akarom csinálni. Olyan sok dolog van, amit ki akarok próbálni, szinte minden nap más, attól függ, kivel találkozok.

Másnap elhagytam Rototuát, felültem a buszra és Waitomo felé. Itt ismét találkoztam a holland haverommal, aki tett egy kört a keleti részen, amíg én olvastam az esős napok alatt. A buszból végig a tájat kémleltem. Amennyit idáig láttam az országból, olyan amerikás jelege. Úgy a kis városok, mint az autók, és főleg a kamionok. Habár Amerikát csak a filmekből ismerem, de szerintem sok a hasonlóság a kis városok közt. Bármikor meglátok egy kamiont az úton, mindig egy régi film jut eszembe, a „Gumikacsa”. Ezt még kisgyerek koromba láttam a Duna TV-be. Szerintem még van, aki emlékszik rá. Ez egy Amerikai film, ahol egy kamion csapatról szól az egész. Itt is pont olyan kamionokat látok, azok a hatalmas nagy Kacsacsőrű, és a félig rácsos ablakú erőgépeket ugyan úgy néznek ki mint akkor a flmben.

Itt nagyon kevés a sík terület. Mindenütt dombos, de nem olyan mint otthon,Erdélybe, hanem a kisebb nagyobb dombok egymást érik. Olyan járművel közlekedni, mint egy hullámvasúttal. Amerre csak az ember néz mindenhol méregzöld fű, és méregzöld erdő. Olyan a fű mintha egy hete kaszálták volna le mindenhol egyenletesen, úgy a dombok tetején mint a völgyben. Erre aztán rá is jöttem, hogy miért van így. Csak egy baj van. Nem lehet az útról letérni és felmászni egyik dombra vagy akárhová. Itt minden magán tulajdon és be van kerítve. Egyik nap, még Rotoruába el akartam menni egyet hogy másszak fel egy dombtetőre, ahová a libegő felmegy. Nem lehet, ha fel akarsz menni, fizetned kell. Körbe egész végig, össze vissza minden domb be van kerítve parcellák formájába. Waitomóba végre találtam egy kijelölt helyet ahol fel lehet sétálni egy domb tetejére, kilátóra. Ez sem épp az amit én keresek, de egyelőre megteszi.

Felmentem, akkor volt épp napnyugta. A sok esőtől minden fűszál, minden fa még vizes volt. Mindenfelé, minden negyedik domb után egy egy tanya. Ekkor értettem meg a zöld fű titkát. Rengeteg tehén, de főleg bárány van mindenhol, és ezeket az egyik parcelláról a másikra terelik. Így nem kaszálják, hanem lelegeltetik a füvet. És ezért is nem lehet csak a kijelölt helyeken kószálni. Megragadtam az alkalmat, leterítettem az esőkabátom és lefeküdtem a földre. Hosszasan hallgattam a madarakat, csodáltam a tájat, néztem a fejem felett elvonuló felhőket. Nagyon tetszett. Csend volt. Olyan volt, mint otthon, amikor apuval korán reggel elmegyünk füvet kaszálni.

Minden esetre a világon semmi sem tökéletes, kivéve a természetet. És azért mert nem az ember irányítja, nem az ember alkotta. Az ember még nem tudott idáig olyat alkotni, ami tökéletes. Van olyan autó, ami tökéletesen működik, nem romlik el? Van olyan ház, ami az idő multával nem dől össze? (Ne ijedjetek meg nem csavarodtam be, jól vagyok. Csak le akartam írni amit érzek, és hogy mennyire tudok gyönyörködni a természetben.)

„Megfogtam a csirke lábát”

Van egy közmondás, hogy „Megfogta az isten lábát”. Ezt álltalába akkor használják, amikor valakinek jól megy sora. Hasonló helyzetbe vagyok most én is, mivel egyik üzletbe rátaláltam a frissen sült csirkére. Ez csak így simán nem jelent semmit, de miután már 2 hete azon lobbizok, hogy mit egyek, mikor, és mennyit, ahhoz hogy én is jóllakjak, de a pénztárcám se veszítsen sokat az eredeti vastagságából. Mert bizony még messze van, mire hazaérek. Ami különlegessé teszi az én fél csirkémet az az, hogy a napi kajára szánt összeg felébe kerül. Ez azt jelenti, ha az összegből kivonjuk a csirke árát, elosztjuk hárommal, a maradékot négyzetre emeljük, hozzáadjuk a kapott összeghez, kivonjuk belőle a tegnapelőtti dátumot, leegyszerűsítjük, hozzáadunk hatot, akkor kijön, hogy még egy csirkét tudok venni a napi kajára szánt pénzemből. Ezt már az elején is tudhattuk, de ez most nem számit, így látszik legalább, hogy nem hiába végeztem el az egyetemet. Szóval bevásároltam a fél csirkéből, pont egy felet, hazamentem és nekiláttam a „királyi” lakomának. Mikor elfogyasztottam, volt még a táskámba Nutella, mert anélkül nem indulok meg sehová. Megkentem egy pár szelet kenyeret, majd egy fel liter vizet fogyasztottam el közbe. Azt hiszem erre az állapotra találta ki a Székely azt a szót, hogy „ Emmá ecce Atyamárjás vot hee”. Édesapám szokta mondani, mikor igazán finom ételből jól lakik, hogy nem cserélne egy beteg királlyal sem olyankor. Most már szerintem el lehet képzelni, hogy milyen állapotba voltam. Két okom is volt rá, a káposzta is megmaradt, és a kecs…..dehogy a kecske, én is jól laktam.

(Ezt csak mellékesen írtam)