Hegyek, majd ismét felhőkarcolók…

A „hatalmas karácsonyi ünnepség” után, elindultunk ismét délre. A következő állomás a világ leghíresebb nemzeti parkja volt. Ide nem mentünk be csak megálltunk az aljába, megnéztünk egy vízesést, melynek vize tiszta és jéghideg volt, majd folytattuk utunkat. Gyönyörű látvány volt a hatalmas vulkán eredetű hegy, melynek a tetején szépen lehetett a hófoltokat látni. Innen egy hosszú, kanyargós úton eljutottunk a River Velly nevű folyó völgyébe, ahol a semmi közepén egy tanya várt bennünket. Olyan volt a szállás, mint a Madarasi Hargitán annak idején a Straub Villába. Úgy aludtunk egymás mellet, mint a heringek a dobozba, két szinten. Ha valaki éjszaka át akart fordulni a másik oldalára, azon a soron mindenkinek forogni kellet.

A környezet mesebeli volt. Csend volt, csak a madarakat lehetet hallani, meg a folyó zúgását, vízeséssel cifrázva. Csodaszép, kristálytiszta folyó, ahol még két méteres vízben is tisztán látszanak a kövek. A másodi dolgom az volt, a levetkezés után hogy, beleugrani a kékes, zöldes vízbe. Soha életembe még nem láttam ilyen tiszta folyót. Nem én voltam az egyetlen, aki belemártotta magát a hideg hegyi folyóba. Mikor kiszálltam, úgy éreztem magam, mintha kétszer újraszületettem volna. A következő reggel is a folyóval kezdődött, ott ébredtem fel igazán. Egyszerre kellet beleugrani, másképp nem mentem volna bele a világ összes kincséért sem a „friss” vízbe. De ezek után még a reggeli is jobban esett. Majd megmásztuk a keskeny völgy két meredek falának egyikét, ahonnan többet láthattunk a természetből.

Itt futottam össze ismét egy már korábban ismert svájci húsz éves párral. Ha maguk közt beszélnek, én csak nézek ki fejemből a német tudásommal. Négy mondat közül megértek egy, esetleg két kötőszót, de még az sem biztos. Ezért mindig átváltanak  „rendes németre” mikor beszélünk. Jobban ki lehet jönni velük, mint a németekkel. Itt találkoztam az első gyerekkel, aki Németországba él, viszont az anyja temesvári Román, és elég jól beszél románul. De idáig az utazók közül, ő az akinek kibírhatatlan a viselkedése számomra.

A mesés vidéket el is hagytuk délután, az északi sziget közepe, majd a nyugati részén haladva e csodás ország fővárosa felé. Amit közeledtünk Wellington felé, a nyugtai parton a háborgó óceán már messziről mutatta óriási erejét. A hatalmas hullámok teljesen belepték a partot egészen a látóhatárig. Itt még a növényzet is más. Fák sokszínűsége, keveredik az egzotikus növényzet a fenyővel, és más fafélével, ami közül egyet sem ismerek. A főváros látványa már nem nyújtott akkora örömet, mint például Auckland. Az első benyomásom a városról nem éppen a legjobb. Valamiért nem tetszik annyira. Lehet, ha csak az esős idő miatt van. Másnap az idő már nekem kedvesett, felhőtlen napsütés, 26 °C meleg. Ekkor már egész más volt a város, de még mindig nem vagyok leragadtatva.

A második nap, miután megérkeztünk elmentünk a svájci kollégáimmal a híres Te Papa múzeumba, amit már nekem előre hangoztattak Aucklandbe. Három órát töltöttünk bent, amit életembe nem voltam ennyit összesen múzeumokba, de úgy érzem, hogy csak körbefutottunk mindenen. Ide még kell egy nap, ahhoz hogy mindent szemügyre vegyen az ember. Ezután expedícióra kerekedtem fel a két svájci társammal. Ugyanis kicsikét soknak tartottam a szállásunkat. Erre fel ők is vérszemet kaptak, miután meséltem nekik hogy én nem foglalok előre a buszon szállást, mert a sofőr csak a drágákat kínálják. Ez a megoldás nem kényelmes, de esetleg olcsóbb. Miután négy kerek órai kutatás után, rengeteg hosztelbe bekopogtunk árak információk után, rájöttem, hogy mi kellet volna legyen az első lépés amikor idejöttem. Nem hiába mondják, hogy aki sokat kérdez, olcsóbban megúszhatja. Ugyanis 28 Újzélandi dollár helyet, találtunk egy 15 dolláros szállást. Persze ezért tag kell lenni egy úgynevezett „Buget Backpackers Hostel” nevű egyesületnek. Ha az ember hoszteles szállást választja itt, mindenképp ez a legolcsóbb megoldás. Ha tag vagy minden egyes alkalommal 3 dollárral kevesebbet kell fizetni egy éjszakára, és amúgy is ezek a hosztelek, amelyikek ehhez a társasághoz tartoznak,  a legolcsóbbak. És ráadásul sokkal otthonosabbak, mint ezek a drága szállások, ahová a „gazdag, nem érdekel semmi és senki” társaság jár. Kicsit durva ez a kifejezés, nem kell szó szerint érteni, de van benne igazság. Elsőre mindenki kedves, mindenki szóba áll mindenkivel de… (van olyan helyzet, ha nem vagy Nyugat-európai, akkor már nem úgy néznek rád).