Első napok Dominikán

A frankfurti reptéren meg az történt, hogy keresem a Condor járatokat, hogy tudjak „becheckolni”. Kiderül, hogy rengetegen vannak. Hatalmas kígyózó sor volt a Condor váltóhoz. Nem volt más választásom, beálltam a sor végére és haladtam a „csordával”. Miközben hallgatom a zenét és nézek ki a fejemből hallom, hogy a hátam mögött közvetlen magyarul beszélgetnek. Mondom, hát ez nem igaz. Egy velem egykorú pár volt, de nem ragadtam meg egyből az alkalmat, hogy megszólítsam őket. Egyszer csak elkezdtek értetlenkedni, hogy ez ott miért van és miért nem másként, és miért van két különböző sor, ahol az egyik jobban halad mint a másik és miért nem vagyunk ott a másikba meg tatara ta ta tataratara... Egy darabig hallgattam, majd hátrafordultam és elmagyaráztam nekik magyarul, hogy mi miért van. Meg is lepődtek nem kicsit. Nekem úgy rémlett, hogy a srác ismerős valahonnan. Beszélgettünk, kérdezték honnan vagyok, mondom, Erdély, azt mondjak ők is, ők Kolozsvárról voltak. De hogy engem ismernek valahonnan. Kiderült, hogy a télen a Madarasi Hargitán, amikor ott dolgoztam akkor találkoztunk! (hogy mik meg nem történnek). Aztán az is kiderült, hogy ők is Punta Canara mennek, mint én. Na ez volt az a pillanat amikor azt mondtam, hogy ilyen nincs. Ettől fogva együtt utaztunk. Nekik ez volt az első repülésük.

Helyi idő szerint este 9 körül érkeztem meg Punta Canara. A dominikai reptéren semmit nem is kérdeztek, csak adni kellett a 10 dollárt és már előre ki volt nyomtatva a számla a vízumnak. Még Indiába is elvettek azt a papírt amit a repülőn kellett kitölteni és átnéztek, de itt a kutyát nem érdekelte, hogy mit akarsz.

A barátom értem jött a reptérre és elvitt de az mondta, hogy most nem szabad nekem lefeküdnöm.  6 óra az eltolódás, ami azt jelenti, hogy 7 órával hosszabb a napom.  Szóval elmentünk vacsorázni egy helyi gyorsbüfébe. Amint kiszálltuk az autóból és megcsapott az utca szaga, pont olyan volt mint amikor Ujzélandról mentem Indonéziába. Az a fülledt, nedves tengerparti meleg, amikor csak ülsz és folyik le az izzadtság rólad, teljesen mindegy kint vagy bent és körülötted tiszta fekete emberek. Ismét az utazásom nyújtotta élményeim jutottak eszembe. Ugyan úgy éreztem mint annak idején egy új országba, kicsit félénken de kíváncsian figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Már sötét volt, így sokat nem láthattam abból ahova érkeztem. De az első benyomás az tetszett. Ezután elmentünk egy bárba, ahol a barátom kollégáival ismerkedhettem meg. Itt már nem volt sok helyi, inkább csak turista.

A barátom felajánlotta, hogy lakhatok nála amíg itt vagyok. Van egy lakótársa is, egy Belga gyerek. Másnap reggel már 5 óra után nem igazán tudtam aludni, ugyanis ekkor otthon déli 12 óra volt. Nekem még át kellett álljon a szervezetem az itteni időzónára. Aznap nem igazán csináltam semmi nagy dolgot, elmentem felderítő útra. Ezen a környéken leginkább csak hotelek vannak, csak keveset lehet megtudni a helyi életből, de ez nem azt jelenti hogy nincs. Csak teljesen más szemszögből mint valójában amilyen. Tehát elmentem vettem magamnak egy kis ebédet és utána sétáltam egyet a gyönyörű parton. Tudnivaló, hogy itt spanyolul beszél mindenki, nagyon kevés ember beszél angolul és csak azok akik a hotelekben dolgoznak „esetleg” és akiknek közvetlen kapcsolatuk van turistákhoz. Sőt még ha valamelyik üzletbe tudnak is angolul, úgyis spanyolul szólalnak meg először. Már az első nap az ételt spanyolul kértem (le tudtam olvasni az étlapról), csak akkor volt a baj amikor visszakérdezett (milyen jó lett volna az egyetem alatt, amikor a spanyol nyelvet tanítottak egy évig, jobban odafigyelni...). Még a tengerparton is, amikor sétálok, persze mindenki kiszúrja a szőke fejemet és rögtön el akarnak adni valamit minden 10 méteren, legelőször spanyolul szolnak hozzam és addig mondanak amíg azt nem mondom, hogy „!Amigo, No entiendo!”.

A következő nap a elmentem egy kirándulásra Higüye és San Pedro-ra. Itt már jócskán megfigyelhettem a helyi életformát. Az utca (mint Punta Canan is) tele van robogósokkal, motorosokkal, akik bármelyik pillanatban készek arra hogy téged elvigyenek valahová. Némelyik utcasarkon csoportokban várják a kuncsaftokat, de nemcsak a turistákat hanem a helyiek is nagy szeretettel veszik igénybe a szolgáltatásaikat (majd a következő bejegyzésben írok a helyi emberekről, szokásokról). Ezekhez a motor taxikhoz úton, útféle a „nagyi boltban” árulják sörös üvegekben a benzint, de ugyanitt megtalálsz mindent ami a háztartáshoz kell (Indonéziába és Tájföldön is ugyanez volt, csak ott vodkás üvegekben árultak a benzint).

Higüye volt az első olyan település, ahol láthattam hogyan néz ki valójában egy dominikai város. Ezekre az emberekre nem a rendezetség a jellemző. Az utcán élik a hétköznapjaikat ezért zsúfoltság is van, nem kicsi. Ugyan úgy itt is el lehet felejteni a közlekedési szabályokat, mint pl Indiába, olyan nincs hogy valakinek elsőbbsége van, ez itt nem az a hely. A járdára mindenki kipakol, telefonos, órás, egyes üzletek elfoglalják a járda felét. Ha a fehér ember megjelenik akkor rögtön jönnek a gyerekek cipőt pucolni. Egyébként az itteni emberek fejében úgy van kialakulva a világ, hogy van Amerika, Yew York na ez az „Isten” valahol van Európa aminek talán Németország a fővárosa. Aztán aki fehér az gazdag is. Ez egyrészt azért is van, mert az itteniek nem mehetnek ki az országból, nem utazhatnak, csak ha valaki meghívja őket. Másrészt meg a kormányzók nem erőltetik a tanulást, képzést. Senki nem köteles suliba járjon, mert alapjába véve buta embert könnyebb irányítani.

Átmentünk a nap legforgalmasabb időszakában a piacon, ahol gyümölcs, zöldség, hús, rizsek, fűszerek várnak igaz, hű gazdára. Amikor láttam hogy a csirkéket és a disznót milyen körülmények között vágják le ott helyben és árulják, amit majd valamelyik sarki étteremben árulnak...hát ha attól nem lesz semmi bajom, akkor semmitől. Ez a piac minden nap reggeltől estig nyitva van, kivéve vasárnap délután, amikor jönnek a tűzoltók és hetente egyszer lemosnak mindent (nem sürün teszik).

Ellátogattunk egy gyümölcsfarmra is, ahol megnézhettük milyen fáról szakad a mangó, kakaó, ananász, banán papalya és még sok más déli gyümölcs. Ez olyan a helyieknek, mintha nálunk egy csoport turista az almafát fényképezné és csodálkozna rajta.

Itt egy iskolát is van ahova olyan gyerekek járnak, akiknek nincs semmilyen papírjai, születési bizonyítványuk vagy ilyesmi (majd a következő bejegyzésben elmesélem, hogy miért nincs). Általában 8tól van tanítás, de van amikor a tanár késik, nem beszélve a gyerekeket, viszont aki nem ér oda 10re az nem mehet aznap be a suliba.  

Ezek után meg elmentünk San Pedroba, ahol egy 1915 megalapított és „azóta müködő”- legalább is a turisták számára -  szivar gyárba látogattunk el, ahol a mai napig kézzel készítik, sodorják az igazi bőrszivarat. Állítólag a kézzel készített igazi bőrszivar manapság mind innen van és nem Kubából.

Majd megnéztük a Chavon folyót, ahol a Rambo filmet forgatták. Egy party tutajra szálltunk fel, ahol lehetett inni és salsat tanulni 2 dominikai lány segítségével. Velünk volt egy fiatal „rendőr”,akivel egész úton beszélgettem. 21 éves volt, csak keveset tudott angolul, ugyan annyit mint én spanyolul, de mindent megtudtunk egymásról amit akartunk. Visszafele a busszal azon az úton mentünk ahol az egyik Halálos iramban című filmet.

A nap végére egy teljesen elzárt helyre vittek bennünket, ahol hatalmas nagy terület van bekerítve és szigorúan őrzik. Itt nagy hírességeknek, mint Shakira, Vid Diesel vagy Christina Aguilerának vannak nyaralói. Ugyanitt van egy falu is építve de teljesen régi stílusban, olyan mintha 300 éve építették volna, de csak 30 éve épült. Egyszerűen lenyűgöző. Mintha egy más világ lenne a falun belül.