A kiwi

Egy másik alkalommal, ugyan csak a francia ismerőssel és a svájci kollégákkal elmentünk a sziget északi felére, mai úgy néz ki a térképen, mint a kivi madár. Hosszú kanyaros út vezetett el odáig, fel az egyik hegyre, le onnan,  át a másikra. A hullámvasút emellett nyíl egyenes magyarországi autópálya.  Itt volt nem olyan rég, amikor a bálnák a part közeléhez úsztak, jött az apály és itt maradtak. A turisták locsolták vízzel a több mint száz tonnás állatokat, míg jött a dagály. Itt is nagyon hosszú és széles a part. Szinte kilométert lehet sétálni befele. Kint a tengerparton meg magas fenyőfák húzódnak végig. Tovább haladva egy kb. másfél kilométer széles, 25 kilométer hosszú szárazföld nyúlik be a Tasmán tengerbe. Ez a legszebb, amit idáig láttam. A fehér homokdombok, aminek felszínét a nap szürkére perzsel. A szüntelen szél felölel belőle, továbbviszi, majd ismét felölel egy adagot, ismét tovább viszi, barázdaszerű hullámos árkokat hagyva maga után. Mikor megláttam arra gondoltam, hogy pont ez az, amit keresek, ilyesmit akartam itt látni, amit nem lehet semmi máshoz hasonlítani, amiről egyből Újzéland jut eszembe. Csak egy volt a baj. Senkinek nem tudtam elmondani a gondolataimat. Nem értették volna meg. Mert mikor megláttam, arra gondoltam, mint székely, mennyi vakolnivaló, simítanivaló homok lenne itt. De ezt ezek az emberek úgysem értették volna meg.

Átmentünk a keleti partról a nyugatira, kb. egy fél óra kellett és itt szép tiszta víz fogadott minket. Annyira hideg volt, hogy a jegesmedve kétszer gondolná meg, hogy belemenjen vagy se. De mi nem gondolkodtunk sokat, egyből belerohantunk. Sokáig nem élveztük a nagy hullámokat, de jól esett a hideg víz, főleg miután kijöttünk belőle.

Az úton visszafele meg cipőt próbáltam, de nem talált egyik sem. Az egyik helységbe a kerítésre mindenki felakaszthatta az elhasznált, vagy éppen fölösleges cipőét. Nekem sajnos nem olt még a lábamon sem, nem hogy hozzájáruljak a gyűjteményhez. Útközbe elfáradt a sofőrünk, mert az oda út volt 160 kilométer. Visszafele megkérdezte, hogy nem akarok-e vezetni. Mondtam, hogy semmi gond, mert én már jártas vagyok itt ebben, már vezettem itt Újzélandon, de csak háztartást. Arra gondoltam, hogy épp annyira balkezes nem vagyok, hogy jobbról ne tudnék vezetni, amúgy sem én vagyok az első, aki nem jobbról szerezte meg jogosítványt.  A városközt mindig arra fordultam be, amerre otthon nem szabad. Így nem is volt probléma. Bejött a stratégiám.

Mindenkivel kétszer találkozik az ember

Ezt egy osztrák lány mondta nekem, még Rotoruába. Neki is igazat adok, részben, mert ha nem is mindenkivel, de sok emberrel újra meg újra összefut az ember. Egyik nap, még újév előtt a fővárosba ebéd után mosogatásra került a sor. Pedig az alvás a legjobb mesterség, evés után. Ezt hívják cigány betegségnek. A konyhákba három, néha még négy kagyló is van, nehogy ne legyen helye valakinek mosogatni. Mellettem egy lány ugyan olyan szorgalommal dolgozott szinte, mint én. Már nem emlékszem, hogy ő szólított le engem vagy fordítva, de abba biztos vagyok, hogy két szót váltottunk egymással. Többek közt megkérdeztem, hogy melyik országból való. Mondta, hogy francia, én meg, hogy magyar vagyok. Erre rávágja, hogy Budapest a kedvenc városa. Én sem hagytam magam, nem vagyok az a Kismiska, mondom nekem egyelőre Hamburg. Aztán mindenki ment a dolgára.

Még az első nap a „paradicsomba” leültem egy lépcsőre, babráltam az internettel, mert itt az is van, ingyen, amikor van, mire a lépcső másik végére leül egy lány, könyvet tanulmányozni. Ismét megszólított-am-ot-tuk egymást, majd egymás hazájáról érdeklődtünk. Mondja, hogy ő francia, mire én megjegyeztem, hogy sokan vannak onnan. Én is elárultam neki hogy Magyar vagyok, mire ismét azt a választ kaptam, hogy a kedvenc városa Budapest. Mondtam neki, hogy ezt mintha ár egyszer hallottam volna valahol. Rám néz, és azt mondja, hogy hát te vagy az. Mondom én igen, hát te, te vagy-e? És tényleg ő volt.

Az lett a vége ennek a beszélgetésnek, hogy másnap elvitt az autójával az Abel Tazmán Nemzeti parkba. Ugyanezt foglalták le a svájci haverok 75 dollárért a buszsofőrnél másnapra, amit én soknak tartottam. Biztattak engem is hogy hát ennél olcsóbb nincs, mire a buszsofőr is hozzátette, ha magamnak akarom foglalni, nem fogok helyet kapni. Minden előre le van foglalva, de ha most nála lefoglalom, akkor az biztos. Gondoltam magamba, hogy most ő akarja a legyet tanítani ablakra szarni? Ő akar engem belecsalni a marketing csapdába? Rossz helyen kopogtatsz kishaver. Utána érdeklődtem és egy másik busz 36 dollárért elvitt volna oda. De én még jobban jártam.

Ez a nemzeti park a tengerpart mentén, több tíz kilométeren ki van építve. A vizitaxik, a turisták, a kajakosok szüntelenül váltják egymást, ugyanis ez az egyik leg látogatottabb nemzeti park. Mi is felültünk egy vizitaxira, elmentünk a parton a második megállóig onnan meg gyalogoltunk visszafele. Először megmutatták a Nagy követ, távolról. Nekem ez nem volt elég, látni akartam közelről, és elkezdtem tervezni a hogyant.

Egy nyolc órás sétára vállalkoztunk, ami éppen elég volt egy napra. De annál szebb volt a táj. A hegyoldalon kiépített ösvényen mentünk végig, máshol nem is lehetett. Olyan itt az erdő, ahogy azt már egyszer leírtam, egy tűt se lehetne beszúrni oda, annyira sűrű. Az ösvény néha a parton vezetett végig, ahol gyönyörű szép sárga homok van. Első ránézésre azt hittem puliszkaliszt. Aki nem ismeri jól, annak el lehetne adni, puliszkaliszt helyet. Úgy is hívják Golden Bey, (Aranypart). Idáig meg nem tapastaltam, csak hallottam a dagály meg apályról, de most minden nap van lehetőségem megfigyelni. Még a városba a folyó is változtatja a vízállását. Délben olyan kicsi mint egy patak, estére meg több mint 1 méterrel nagyobb.

Reggel dagály volt, mint álltalába szokott lenni itt a tengeren, és nekem normálisnak tűnt a vízállás. Délutánra meg jött az apály. A vízszínt annyira visszahúzódott, mintha valaki az óceánnak egy részét kimerte volna. Hosszú lapos part veszi körül a nemzeti parkot, és ilyenkor nagy területekről eltűnik a víz. Sok vitorlás hajót meg csónakot lehet látni a száraz parton, messze a víztől. Rövidíteni lehet a sétát az apály idején a vízmentes öblökön keresztül. Ez elsőre jónak hangzik, de a visszahúzódó víz helyén mocsaras homok, kagylók sokasága, meg rákok maradnak. Kicsikét érdekes volt több száz méteren keresztül mezítláb, közlekedni, midőn a talpad alatt ropognak a kagylók, futkároznak a rákok. Néhol a víz még patakokba folt vissza a tengerbe.

Visszaérve nekem még mindig tervembe volt meghódítani a Nagy Követ. Arra gondoltam, hogy most még apály van, így szépen besétálok, és hagyom magam lefényképezni. Igen ám, de itt a part nem volt olyan hosszú és lapos. Ellenkezőleg, itt a víz csak pár méterrel húzódott vissza. De én ettől nem estem kétségbe, nem olyan családból származok, mint ahogy Regős Bendegúz mondta az „Indul a bakterház” című filmben, gyorsan beúsztam. 

A déli sziget

Szóval ott maradtunk, hogy elhagytuk Wellingtont. Felszálltunk a nagy ladikra, ami átvitt bennünket három óra alatt a másik partra. Érdekes volt a déli sziget kikötője, el volt rejtve rendesen. Labirintusszerű csatornákon át közelítettük meg a kikötőt, két oldalt meg nagy hegyek nőttek ki a vízből magasra. A víz felszínén egy réteg fehér szikla, majd sűrű rengeteg a domb tetejéig. Gyönyörű szép idő volt mikor érkeztünk, sütött a nap, 25 C fok meleg volt. Annyira friss és méregzöld a növényzet itt a part mentén, mintha a tegnap egyszerre emelte volna ki valaki az óceánból. Az összes domb, hegy, olyan mintha épen akkor öblítették volna le. Már az első pillanatok látványa a déli szigeten egész jó benyomást keltett. Valami ilyesmit képzeltem el Újzélandról.

Picton volt a kikötő neve ahová érkeztünk, innen meg Nelson fele vettük az irányt a buszon. Ez a város is az északi parton van, nem messze Pictontól. Megérkeztünk, elfoglaltuk a szállást, és nyomban lementünk város nézőbe. Azt hiszem ez idáig ez a legszebb város, amit Újzélandon láttam. Rengeteg fa van a központba, és mindenhonnan virágok lógnak. Mint minden városba idáig, a járdák felett tető van az épületek mentén. Itt reklámtáblák, meg virágok csüngnek. Ami még tetszik egy városba, hogy nincsenek villanyvezetékek az oszlopokon. Az épületek is nagyon szépek, rendezettek, néha régi, néha meg egészen új építés. Még Németországba mondta az egyik munkatársam, aki antik gyűjtő, –kidobta a lakásából az össze bútort és csak régi dolgokkal rendezte be, mániája az órák- hogy nagyon jól lehet „kombinálni” a régi stílust a modernnel. Nem hittem, hogy jól néz ki, de igaza volt.

Egy Paradiso nevű hosztelben szálltam meg itt Nelsonba. Nem hiába a neve, mert tényleg olyan, mint a paradicsomba. Ehhez foghatót még nem találtam sehol és ugyan olyan áron, sőt ég olcsóbban, mint az átlag. Kezdem az úszómedencével az udvar közepén, ami körül napágyak, meg pálmafák. A pálmafák közt függőágyak vannak kifeszítve. A kedvenc helyem olvasgatni, annyira nyugtató. Csak az a baj hogy az első sorok után mindig belealszom. Nem épp a belvárosba van a hosztel, hanem kicsit a széle fele, de nem kell buszra szállni a központig, nem nagy a város. Aztán a medence mellet egy „bugyborékos” kismedence. Ez egy magaslaton van, ahonnan szépen lehet kémlelni az udvar többi eseményeit. Van egy szauna is, amit még egy hét alatt nem volt „időm” kipróbálni. De ebbe a nagy melegbe nem is vonz oly nagyon. Annál inkább az árnyékban lévő beach voley pálya, ahol néha játszunk, ha van rendes labda, ami már egyszer előfordult. A konyhába masszív fabútorok jelenlétében fogyasztható a reggeli, ami svédasztal, és a vacsora, ami egy leves. Ezekért nem kell extra fizetni. Bármikor, bármelyik konyhába mikor belépek mindig ugyan az a szag csapja meg az orromat. Ez mindig a nagymama konyhájára emlékeztet. - Minden egyes konyhába ugyanaz a zsíros levegő, ahol a nap, mint nap odaégetnek valamit, és az ételszag ott ül minden sarokba. Az edények ugyan olyan zsírosak mit régen nagymamánál, aki nem nagyon használt mosogatószert, és ha használt is csak keveset, mert hanem hamar elfogy. (Ez valamikor 1993-ban volt).  Itt meg mindenki, „nem törődöm, mert úgysem az enyém” módra mosogat-. Ezt a svédasztalt nem épp úgy kell elképzelni, mint valami ötcsillagos terülj-terülj asztal egzotikus gyümölcsökkel. Középen egy asztalon három ötliteres veder, egyikbe narancs-, másikba eperlekvár, a harmadikba meg margarin. Tovább az asztalon háromliteres műanyag flakonokba tej, és három, néha két nagy tepsibe müzli és tóst kenyér. Estére meg alig megfőtt zöldségleves. Ennél nem is kell több, ez illik ide. Csak a levest már meguntam, az elején jó volt, de egy hete mindig ugyan az, már sok.