Szóval ott maradtunk, hogy elhagytuk Wellingtont. Felszálltunk a nagy ladikra, ami átvitt bennünket három óra alatt a másik partra. Érdekes volt a déli sziget kikötője, el volt rejtve rendesen. Labirintusszerű csatornákon át közelítettük meg a kikötőt, két oldalt meg nagy hegyek nőttek ki a vízből magasra. A víz felszínén egy réteg fehér szikla, majd sűrű rengeteg a domb tetejéig. Gyönyörű szép idő volt mikor érkeztünk, sütött a nap, 25 C fok meleg volt. Annyira friss és méregzöld a növényzet itt a part mentén, mintha a tegnap egyszerre emelte volna ki valaki az óceánból. Az összes domb, hegy, olyan mintha épen akkor öblítették volna le. Már az első pillanatok látványa a déli szigeten egész jó benyomást keltett. Valami ilyesmit képzeltem el Újzélandról.
Picton volt a kikötő neve ahová érkeztünk, innen meg Nelson fele vettük az irányt a buszon. Ez a város is az északi parton van, nem messze Pictontól. Megérkeztünk, elfoglaltuk a szállást, és nyomban lementünk város nézőbe. Azt hiszem ez idáig ez a legszebb város, amit Újzélandon láttam. Rengeteg fa van a központba, és mindenhonnan virágok lógnak. Mint minden városba idáig, a járdák felett tető van az épületek mentén. Itt reklámtáblák, meg virágok csüngnek. Ami még tetszik egy városba, hogy nincsenek villanyvezetékek az oszlopokon. Az épületek is nagyon szépek, rendezettek, néha régi, néha meg egészen új építés. Még Németországba mondta az egyik munkatársam, aki antik gyűjtő, –kidobta a lakásából az össze bútort és csak régi dolgokkal rendezte be, mániája az órák- hogy nagyon jól lehet „kombinálni” a régi stílust a modernnel. Nem hittem, hogy jól néz ki, de igaza volt.
Egy Paradiso nevű hosztelben szálltam meg itt Nelsonba. Nem hiába a neve, mert tényleg olyan, mint a paradicsomba. Ehhez foghatót még nem találtam sehol és ugyan olyan áron, sőt ég olcsóbban, mint az átlag. Kezdem az úszómedencével az udvar közepén, ami körül napágyak, meg pálmafák. A pálmafák közt függőágyak vannak kifeszítve. A kedvenc helyem olvasgatni, annyira nyugtató. Csak az a baj hogy az első sorok után mindig belealszom. Nem épp a belvárosba van a hosztel, hanem kicsit a széle fele, de nem kell buszra szállni a központig, nem nagy a város. Aztán a medence mellet egy „bugyborékos” kismedence. Ez egy magaslaton van, ahonnan szépen lehet kémlelni az udvar többi eseményeit. Van egy szauna is, amit még egy hét alatt nem volt „időm” kipróbálni. De ebbe a nagy melegbe nem is vonz oly nagyon. Annál inkább az árnyékban lévő beach voley pálya, ahol néha játszunk, ha van rendes labda, ami már egyszer előfordult. A konyhába masszív fabútorok jelenlétében fogyasztható a reggeli, ami svédasztal, és a vacsora, ami egy leves. Ezekért nem kell extra fizetni. Bármikor, bármelyik konyhába mikor belépek mindig ugyan az a szag csapja meg az orromat. Ez mindig a nagymama konyhájára emlékeztet. - Minden egyes konyhába ugyanaz a zsíros levegő, ahol a nap, mint nap odaégetnek valamit, és az ételszag ott ül minden sarokba. Az edények ugyan olyan zsírosak mit régen nagymamánál, aki nem nagyon használt mosogatószert, és ha használt is csak keveset, mert hanem hamar elfogy. (Ez valamikor 1993-ban volt). Itt meg mindenki, „nem törődöm, mert úgysem az enyém” módra mosogat-. Ezt a svédasztalt nem épp úgy kell elképzelni, mint valami ötcsillagos terülj-terülj asztal egzotikus gyümölcsökkel. Középen egy asztalon három ötliteres veder, egyikbe narancs-, másikba eperlekvár, a harmadikba meg margarin. Tovább az asztalon háromliteres műanyag flakonokba tej, és három, néha két nagy tepsibe müzli és tóst kenyér. Estére meg alig megfőtt zöldségleves. Ennél nem is kell több, ez illik ide. Csak a levest már meguntam, az elején jó volt, de egy hete mindig ugyan az, már sok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése