Van nekem az a mottóm, hogy „Úgy utazz, mint az üveg a tengeren”, tervek nélkül, csak haladni az árral. Ez olyan, mint a kommunizmus, az elmélet tökéletes, semmi hiba nincs benne, csak nem lehet alkalmazni, legalábbis számomra. A nyugat európaiaknak lehet.
Azt hittem ebbe az országba nehéz bejönni, de most rájöttem, hogy kimenni még nehezebb. Már három napja próbálom elhagyni Újzélandot de sehogy sem jön össze. A reptéri buszjáratra már bérletem van, olyan rendszerességgel járok. Legelőször mikor kimentem, akkor nem volt lefoglalva a jegyem. Abba én is hibás voltam egy kicsit, mert nem néztem utána miután lefoglaltam. Akkor visszajöttem, és az volt az első, hogy rendes jegyet foglaljak. A következő nap ismét elindultam a reptérre, éjjel fél 4 kor, mint előző alkalommal. Mikor megérkeztem beváltottam a maradék készpénzemet US dollárra, és akkor mondták, hogy a reggel hét órára tervezett gép késik, áttették délután 5 re. Szóval kiválasztottam ismét egy padot, és délután kettőig pihentem. És akkor jött a Checkin. Mikor beírták a nevem az útlevélről, furán nézték a képernyőt, mint aki nem ért valamit. Átszállásos jegyem van, Ausztrálián keresztül Balira, és nem engednek be Ausztráliába, amíg nincs Reptéri Tranzit vízumom. Csak Ausztrálián keresztül van repülőjárat Balira. Ennek utána olvastam és az állt ott, hogy adnak a reptéren Tranzitvízumot. Mutattak egy irodát, ahol megvehetem ezt. Kérik az útlevelem, beírják az adatokat, jött a mérges nézés, a kicsi kínai úgy összehúzta a szemét, alig látszott. Azt mondja mennyek be, mert ö még ilyet nem látott. Kérték, hogy melyik Romániából vagyok, Románia 2002 után vagy csak sima Romániából, mi a foglalkozásom, és mielőtt munkanélküli voltam, hol dolgoztam, stb. Én már röhögtem az egészen. A kínai azt mondta, hogy már pár éve itt dolgozik, de még ilyet nem látott. Szóval sikerült valamit elrendezni, de nem volt az igazi az sem. Nem vett el pénzt, mert mondat, hogy normális esetbe mindenki megkapja ezek után, de nekem még sehol semmi nem volt. De az én útlevelemmel normális eset, az olyan nem létezik. Visszamegyek, hogy adjam le a csomagomat, és kapjam kézbe a beszálló kártyát. Három személy foglalkozott a papírjaimmal, egyik telefonált, másik a billentyűzeten pötyögött, harmadik csak nézte és csóválta a fejét. Én már kínomba csak röhögtem, mert láttam, hogy nem fog menni. Azt az utasítást kaptam, hogy vissza kell jönnöm Aucklandbe, és a nagykövetségen kell kérjem a vízumot, mert máskép nem megy az én esetembe. A jegyemet meg egyszerűen eltolják másnapra, hozzátették, hogy siessek, mert hamar zár a nagykövetség. Négyre értem vissza, a nagykövet meg fél négykor zárt. Felhívtam a repülőtársaságot, és kértem, hogy még egy nappal tegyék tovább a jegyem, mert még nincs vízumom. Ma meg a nagykövettel kezdtem a napot, ahol egy kínai nő volt az ablaknál. Gondoltam, ez nagyszerű, ha az Ausztrál nagykövetségnél egy Kínai dönti el, hogy kapok vízumot vagy sem. Kitöltöttem egy 5 oldalas kérdőívet, pont olyan idióta kérdésekkel, mint amilyenekkel az egyetemen is foglalkoztam, és utána már ment minden, mint a karikacsapás. Most már megvan az Ausztrál tranzitvízumom, de hogy beengednek-e Indonéziába az majd elválik.
Az utolsó négy napban nem foglaltam szállást, mivel fél négykor kellett indulnom a reptérre. A csomagomat beraktam egyik hostel csomagmegőrzőjébe, én meg elvoltam hol egyik, hol a másik hosztel recepció díványán. Már annyira megszoktam, ma nem kellet mennem a reptérre korán, de ezuttal se fizettem a szállásért. A négy nap alatt minden nap zuhanyoztam valamelyik hostelbe. Inkább étere költöttem a pénzem. A gerincoszlopom szerintem már úgy néz ki, mint a kígyóé, a sok pad meg díványtól és amikor az utcán sétálok, már jön, hogy sziszegjek. Kíváncsi vagyok, mit hoz a holnap…
