A rally, pap meg a buszsofőr

Jogos a kérdés hogy ez a három teljesen különböző dolog, hogy jön most ide. Hát úgy jön ide. Ennek van egy reális és egy fiktív története. Nemek a reálisról jutott eszembe az utóbbi.

„Szóval mit ad Isten megha egy küssebb közösség buszsofőrje sa papja. Egy azon üdőbe, minutára pontoson értöttede. Ritka az ien. (Hogy szavamot ne felecsem, jut eszömbe, hogy abba az ántivilágba, mámint a kommunizmusba nem szabadott ijent mondani, hogy Mit ad Isten…Abban az üdőben nem a fennvalótó, hanem a Párttól függött minden, így azt kellett mondani, Hogy hogy nem elvtársak… ) Tehát meghatak mind a ketten. Mentek fel azonn, elérték a lépcső tetejit. A nagy fehér kapuná SzennPéter fogadta őköt, s má intötte messzürő a buszsofőrnek, hogy csak bátran, kerűjön bejebb. De a papot leállította. Erre fecsattant a plebános. Asszondj a pap, Peti Bátyám, hogy van e, hogy a sofőr, aki egész életibe csak a kormány megett ü, s vezetett, bémehet, sén, aki egész életömbe csak emátkoztam nem. Mire SzennPéter asszongya, hagasson ide plebános úr, míg maga misézött s emátkozott, addig a templomba minden lélök alutt, de amíg a sofőr vezetött, addig mindenki emátkozott.”

Taupoba én is felültem a buszra hogy körbejárjam a keleti félszigetet. Ide egy kisebb busz jár, kisebb csoporttal. Egy 71 éves öreg sofőr vezette a buszt, a neve Rex volt. Így vezetni nem sok embert láttam. Szerintem a kaszás elől menekül. Mint egy rallysofőr úgy vágta a kanyarokat, neki nem számított, hogy melyik oldalon közlekedik, csak a kanyarnak legyen nagyobb az íve. Minden hosztelbe reggel avval kezdte a tulaj, hogy őszinte részvéte, nem lenne a helyünkbe ilyen sofőr mellett. Legalább nem unatkoztam, legalábbis én, élveztem nagyon a száguldást. Ez a túra ezúttal egy kulturális ismerkedő volt az északi sziget keleti részén. Úgy néz ki, mint egy félsziget. Nem sok a népesség itt, a nagyobb része maori. Úgy kezdtük az egészet, hogy megöleltünk egy fát, aminek lelke van és kívántunk valamit. A monda szerint a fa egy gyereket őriz magába. Szerintem többen a biztonságos visszatérést kívánhatták Rex vezetési stílusa miatt. Egyik este kérdeztem is tőle, hogy mindig szeret ilyen gyorsan vezetni, erre rám néz, s azt mondja ö nem vezet gyorsan. Aztán itt megállt a beszélgetésünk, nem kérdeztem semmit többet.

Whangara volt az első állmás, ahol egy szép hosztel várt minket a tengerparton. Itt is volt minden féle tevékenység, szörfözés, lepényhal simogatás, és még pár dolog, amikért jó pénzt kérnek. Hogy változzon, én most semmit nem próbáltam ki, csak feküdtem a tengerpart mellett két fa közé kifeszített függőágyon. Jól esett a pihenés az előző napi hosszú „séta” után. Egész estig voltam ott, néztem a csillagokat, hallgattam a tenger hullámzását. Itt reggel megnézhettük a napfelkeltét. Igaz nem volt olyan tiszta idő, de attól még szép volt. Képzeljétek el, mit ad Isten, vagyis, hogy-hogy nem elvtársak, a buszon találkoztam egy Román csajjal/nővel. Meglepődtem nagyon. Egy 30 éven felüli lehetett, aki Svájcba tanít. Azt nem tudom, hogy beszélt németül, de az angolt nagyon román akcentussal beszélte. Három nap alatt gyakorolhattam a románt is, igaz az elején alig tudtam egy egészséges mondatot kinyögni, mind angolul jöttek a szavak. De aztán lassan belejöttem, igaz nem beszélünk olyan sokat. Azt már tudom, nem épp csak most jöttem rá, hogy mindegy hogy honnan jön az ember, Kínából, Romániából, Németországból vagy bárhonnan, nem az számít, az számit, hogy hogyan gondolkozik, ki az az egyéniség.

Második nap ismét buszozással kezdődött mint mindig, a sebességmániás sofőrünkkel Rangitukiába mentünk. Megálltunk egy kisebb helységben ahol bementünk egy hagyományos maori házba, amit még ma is használnak. Maráj-nak hívják ezt az házat, amit vendégfogadásra szólgál. Olyan, mint egy kultúrház Erdélybe. Egy helységből áll az egész épület, belül különbféle dekorációkkal. A falon faragott férfi és női szimbólumok, ezek a múltból ábrázolt testvérek, rokonok. Mindenik más és más egyéniséget ábrázol. A Maoriak a nyelvel ábrázolták az ember tulajdonságait. Minden kinyújtott nyelvnek megvan a maga jelentése, egyik oldalra áll, másik rövid egyenes, harmadik barázdás és így tovább. A plafonon pedig nonfiguratív szimbólumok vannak, ami az élet előtti időt ábrázolja. Ezeknek a jelentését is le lehet olvasni, csak ezt már kevesebben tudják.

Végül egy tanyán éjszakáztunk ahol lovaglást lehetett kipróbálni, meg csontból nyakékeket csiszolni. Volt itt egy maori kislány, 7 éves, és a román csajjal vele társalogtunk. Sokkal érdekesebb volt a kislány, mint a társaság többi tagja, énekelt nekünk maori énekeket. Ö is kedvelte, hogy valaki van aki meghallgatja, igaz sokszor mondott angol nekünk, mi meg csak néztünk össze kérdő szemekkel, nem tudtuk mit beszél.

Délután esett az eső. Ismét nem akar kedvemre való idő lenni úgy látszik. De aztán elállt estére. Láttam, hogy a sofőrünk, Rex tábortüzet készül rakni. Még nedves volt minden fa amiket oda gyűjtött. Senkit nem érdekelte nagyon, hogy a tanya közepén egy tábortűz mellet melegedjen. Mást úgysem lehetett tenni, se internet, se hálózat, hogy működjön a telefon. Gondoltam nehogy már a 71 éves öregember egyedül rakja a tüzet és mindenki nézze, megkérdem segíthetek-e. Odamegyek, mondom neki, hogy szívesen segítek, ha gondolja. Erre fel eldob mindent a kezéből, s az mondja, akkor te rakj tüzet, én megyek ülök le, de hozzátette, hogy most már rajtam múlik, hogy lesz-e tűz vagy sem. Na gondoltam, elintéztem én evvel magam, programot csináltam magamnak egész estére. Vizes volt a fa, hoztak papírt, de olyat amibe a vizes kezét törli mindenki a fürdőbe. Gondolta magamba, ha hallgattam volna okosabb maradtam volna. De se baj, ott a probléma, meg kell oldani. Kértem más papírt, mivel lehetetlen volt tűzet gyújtani a vizessel. Addig-addig hogy csak összejött vizes fából a végére, igaz volt segítségem. Közbe odajöttek páran, segítési szándékkal, de csak kárt csináltak nekem. Mindenkit le kellett állítsak, s újra kellet kezdjem, amit addig csináltam. Ha én nem lettem volna, nem tudom, hogy lett volna tábortűz. Nagyvárosi gyerekek voltak mind. Aztán elmentem, hozzak még tűzrevalót. Hátramentem az épülethez ahol a fa volt, fogtam a baltát s aprítottam bátran, ahogy azt illik nálunk felé. Azt vettem észre, hogy mindenki engem bámul. Úgy néztek mind, akik valami csodát látnak. Az egyik Dán gyerek odajött s azt mondta, hogy ezt le kell  videózza, miközben vágom a fát, mert még ilyet nem látott. Egy páran egész este bent voltak és TV-t néztek, nem érdekelte őket a tábortűz lobogása.

Harmadik nap Te Kaha volt a célpont éjszakára. Délután 1 órakor érkeztünk meg. Gyönyörű szép idő volt, meleg volt. Azt hiszem ez volt a legszebb hely ahol voltam idáig. A tengerparton volt a hosztel. Magasabban jóval, mint a tenger szintje. Rövid lépcsőn kellet lemenni a tengerpartra. A ház körül hatalmas nagy, öreg fák tartották az árnyékot. Méregzöld pázsit, nyári asztalokkal az udvaron. A tengerhez vezető lépcső felénél egy jakudzival a két hatalmas fa közt. Tovább nem is folytatom… Álomszép volt. Az óceán vize meleg volt, végre lehetett fürödni bene. Ki is használtam az alkalmat, annyit voltam a csendes óceánba hogy már kétfelől az oldalamon szinte kopoltyúm nőttek, mint a halaknak. Nem minden nap van lehetősége az embernek úszkálni a csendes óceánba. A parton volt egy pár kajak, amit csodák csodájára ingyen lehetett használni. El is vettem egyet, beeveztem jó messzire ahol csend volt. Itt a szél sem fújt nagyon, hullámok sem voltak. Kifeküdtek a kajakra és élveztem a pillanatot, a csendet, a napsütést, a meleget, éltem a pillanatnak. (Bele is pisikáltam az csendes óceánba HaHaHa :D, de mit tettem volna egybet olyan messze, távol a parttól. De nehogy elmond senkinek.)

Este meg volt szerencsénk a naplementét megnézni. Milyen érdekes, egyik reggel a napfelkeltét, másik este pár 150 kilométerrel tovább a naplementét nézheted meg.

Az úton visszafelel Rotoruába, megálltunk az óceán partján kagylót szedni. Épp apály volt és van egy hely, ahol lehet kagylót gyűjteni. Rengetegen vannak ilyenkor, akik vederrel jönnek gyűjteni a tenger gyümölcsét. A sofőrünk szedett egy két marokra valót, aztán leült a busz mellé és elkezdett falatozni. Bicskával feszítette szét a frissen szedett kagylót és jóízűen fogyasztotta. Kíváncsi voltam én is, hogy milyen lehet a kagyló, mert még idáig főve se ettem nemhogy nyersen, ahogy kiszeded a vízből. A svájci bicskámmal én is csatlakoztam a művelethez egy pár kagyló erejéig. Nem volt rossz, főve finom lehet.