Az álmom teljesült

Aucklandbe csak egy napot akartam időzni, aztán kettő lett belőle. Ez sem az első, hogy akarok valamit, aztán csinálok mást. Az úgy volt, hogy szóltam a busztársaságnak, a következő úti célomról, ezt amúgy mindig lőre kellet jelezzem nekik, majd megmondták, hogy hol vesznek fel és mikor. Most elfelejtették megmondani, hogy hány órakor. Én is elfelejtettem kérdezni. Majd este lefekvés előtt jutott eszembe, nem tudtam hányra kell felhúzni az ébresztőt. Ennek az lett a vége, hogy kialudtam magam, és újrafoglaltam a buszt a következő napra.

Aucklandből Pahiába vezetett út. Ez egy kis városka az északi ponttól 230 kilométerre. A leg északabb pontig már extra fizetni kellet. Úgy gondoltam elmegyek stoppal, nem fizetek több mint ötven eurót a buszra odáig. De akkor még nem tudtam, hogy éppen ennyira messze van, és azt sem hogy oda nem sűrűn járnak az autók. Egy nap beszélgetés és kérdezősködés után, a busz mellet döntöttem, amit utólag egyáltalán nem bántam meg. Sőt, azt mondtam miután visszaértünk, hogy ez volt az egyetlen olyan dolog, ami megérte az árát.

Egy nagyon jópofa sofőr vitt minket körbe. Úgy kezdte az egész utat, hogy van egy rossz híre. Egész nap vele kell legyünk, mert reggel hétkor indultunk és este hétre értünk vissza. Szóval egy egész napos buszozás, meg túra volt. Oda vissza 460 kilométer volt az út. Először megnéztük hogyan nézhetett ki az ország mielőtt az ember be nem tette a lábát nyugatról, ugyanitt megnéztük a leg öregebb fákat, amik kb. négyezer évesek.  Pár megálló után az északi csücsök következett. Gyönyörű szép volt, ahol a csendes óceán találkozik a Tazmán tengerrel, a tenger közepén a hullámok meg összecsapnak. Van egy tábla, amire rá van írva különböző városok nevei, és a távolság ettől a ponttól.  Pl. London, Tokió, Sydney és még sok más. Én sem voltam rest, fogtam egy karton darabot, rávéstem fekete betűkkel ERDÉLY. Csodálkozott a csoport ismét rendesen rajtam, nem csak az fényképezett le akit megkértem, hanem még sokan mások is. Ismét megfordult a fejembe, a csodálkozó emberek láttán, hogy most akkor ki mit gondol, most én vagyok a hűje vagy mindenki más rajtam kívül? De hát hogy van ez, hogy én idejövök, minden fontosabb ország ki van írva csak Erdély nincs. Engem a többi annyira nem érdekel, nekem Erdély a leg fontosabb. Szóval ez volt a nagy álmom, mert már láttam ezt a táblát fényképen, még otthonról, és már akkor megfordult a fejembe, már akkor tudtam, hogy nem itt valami nem kerek, innen valami hiányzik.

Ezek után egy gyönyörű szép tengerpartra, illetve Óceánpartra mentünk, ebédelni, ahol fürödni is lehetett. Igazán meleg volt a víz, hatalmas hullámokkal. A buszsofőr mondta, hogy aki fürödni akar az öt kövese, mert itt elég nagy a sodrása az óceánnak. Nekem nem kellet kétszer mondani, én voltam az első ember a sofőr után, aki belement a vízbe, és az utolsó, aki kijött. Rögtön indultunk is utána. Az én ebédem elmaradt. Megmutatta a sofőr, hogy hogyan kell szörfözni szörfdeszka nélkül. Ezt Bodysurf-nek, illetve testszörfözésnek hívják. Ez a következő dolog a sok más közt, amit nekem találtak ki. A lényege az, mint a szörfnek, csak itt te vagy a szörfdeszka. El kell kapni a hullámot, a megfelelő helyen, a megfelelő időbe, és ha rendesen összejön, kirepít egész a partig. Evvel szórakoztam egész idő alatt. Igazán tetszett.

Egy pár kilométerrel tovább hatalmas nagy, sárga homokhegyek voltak, ami olyan volt, mint az arany. Itt jött számomra az egyik meglepetés, mert hallotta már arról, hogy itt lehet homokdeszkázni, de azt nem tudtam, hogy benne van a mi programunkba, és a buszjegybe is. Azt hittem azért külön kell fizetni. A mosoly rögtön fel is ragadt az arcomra, rendesen miután ezeket megtudtam. Ez a művelet abból állt, hogy egy fél szörfdeszkával felmentél a domb tetejére, ami hosszú és meredek volt, na meg olyan homokba, mint a tengerparton amilyen van. Több busz is jött ide ugyanevvel a céllal. Öreg fiatal, mindenki csúszkált. Még hatvan éves angliai néni is. Ismét én voltam a legelső, aki csúszott.  Az elsők közt értem a tetőre, a sofőr már ismert a pancsolás után, és kérdezte, „Who want to be first? Team Hungarian?” és már ott is voltam. Volt, aki egyszer csúszott, mások kétszer, a jobbak négyszer én meg hatszor.  A sofőr meg is mondta utána a buszon, mikor megtudta hányszor csúsztam, „Őrült Magyar”. Olyan volt, mint gyerekkoromba a téli szánkózás, hassal.  
(a sofőr meg én)

Visszafele a NAGY AUTÓPÁLYÁN jöttünk, aminek az ki-bejáratát rendőrök őriznek minden egyes nap és éjszaka, 24 órába. Ugyanis a part mentén, nagy területen, szabadon nő a „fű”. Helikopterrel permetezik, irtják. Ez volt a 90 Mile Beach, (kilencven mérföld tengerpart, strand). Amikor apály van száz méternél is szélesebb a homokos tengerpart. Olyan egyenes, mint az legjobb autópálya. Nem meredek, ezért olyan széles, és vizes a homok. A kilencven mérföldet visszafele itt tettük meg. Ezt legelőször mérőeszköz nélkül mérték, akkor volt kilencven mérföld. Ma rövidebb, 64,5 mérföld csak. Végig a tengerparton jöttünk a busszal, végsebességgel mindvégig. Egy helyen megálltunk, lemosni magunkról a homokot. Itt is az első az volt, hogy Bodysurf.  A homokba, közel a felszínhez rengeteg kagyló volt, élő kagyló. Bárhol kapartál egy keveset, egyást értk a kagylók. Szedtem is egy párat estére.

Nagy élmény volt a kilencven mérföldet a tengerparton jönni visszafele, ezt sem tudtam előre. Volt egy versenypilóta aki itt állította fel a sebességi rekordját.  Csodálatos egy nap volt, a tájról nem is beszélve, ami lenyügözö. Ez volt a legszeb napom Újzélandon. Tökéletes befejezése az itteni utazásnak.

Most szombat este van nállam, 19 február, és még semmi hír a vízumról. (Még ilyen nem volt, hogy napirenden tölcsek fel bejegyzést a blogra.)  Két nap mulva kellene repüljek, de ugy látszik nem fogok. Az volt a tervem, hogy Ausztráliába leszek két hetet körülbelől és onnan repülök tovább Vietnámba, Saigonba. De sebaj, ha nem kapom meg  az Ausztrál vizumot, megyek Iránba, és ha netán az sem jön össze, megye más „iránba”.