Miután összeszedtük magunkat, elindultuk a Nelson Lakes National Park felé. Úgy döntöttem, hogy csatlakozok, mert a busz nem visz el oda, hanem egy következő kis városba ahol már több embertől hallottam, hogy nem nagyon van mit tenni. A buszra meg felülök máshol. Egész nap esett az eső. Megszálltunk egy kis városba, ezúttal hosztelbe. Itt rendbe szedtük magunkat, megszárítottam a dolgaimat. A brazil barátunk gondolt egyet és azt mondta, hogy ö most már elhagy bennünket, mert nincs sok ideje, és még valamilyen kifogásokat hozott fel érvnek. Ezúttal hárman mentünk tovább megnézni a tavakat és a nemzeti parkot.
Csak annyit mondok ezek után, ha ujzélandra jössz, és utazni akarsz nem dolgozni, ne időzz sokat az északi szigeten. A déli szigeten terem az édes gyümölcs. És ne busszal utazz, hanem keress valakit, akinek van autója, vagy vegyél egyet valakivel közösen és járd be a déli szigetet. Dolgozni meg már nem éri meg itt, pár évvel ezelőtt jól lehetett keresni de az már lejárt.
Gyönyörű szép reggelre ébredtünk. Először egy Rototi nevű tóhoz mentünk, ahonnan lenyűgöző volt a kilátás. Félkör alakba magas hegyek őrzik a tavat, melyek szorgalmasan táplálják friss vízzel. Itt különböző sétautak vannak kialakítva fel a hegyekre. Egy nyolc órás sétával át is lehet jutni a hegygerincen a másik tóhoz, aminek a neve Rotorua. Ezt igazán bevállaltam volna, csak nem volt akivel, a csajok meg a hegy tetejére is alig bírtak felmászni. A hegy tetejére érve olyan látvány fogadott, amit nem lehet leírni. Egyszerűen képtelenség elmesélni azt, amit ott látsz és érzel. Rengeteg fényképet készítettem, de miután visszanéztem nem tetszett. A képek még egy tízed részét sem tükrözik annak, amit szabad szemmel látsz. Körbe mindenfelé magas hegyek, amikre hosszú kacskaringós ösvényen csak kapaszkodva lehet feljutni. A hegyek alját sűrű erdő borít egészen a középmagasságig, onnan majd csak zöld növényzet, erős szálú fűszőnyeg, majd csak a kopasz szikla ahol látszanak a hólé által kimosott árkok. A felhők sebesen rohannak, szinte karcolják a hegyek tetejét. De akár mennyire próbálkozok, azt a látványt nem lehet leírni. Nem vagyok egy városi gyerek, aki először lát hegyet. Falun nőttem fel, sok nyarat töltöttem már a mezőn és a természetbe. Nem most látok először dombot, hegyet, de pont úgy csodáltam itt a tájat, mintha ez lenne az első. Úgy éreztem magam, mint amikor 12 évesen először láttam tengerpartot. Csak megálltam a parton és néztem, és néztem. Legszívesebben lesátoroztam volna, és másnap a hegygerincen átmentem volna a másik tóhoz. Kedves unokaöcsémre gondoltam, akinek ugyanaz lett volna a véleménye. Talán majd legközelebb.
(Apropó, környezetszennyezés. Itt eszembe jutott a globális felmelegedés, ami nagyon elterjedt téma manapság a politikusok és az közgazdászok körében. A sajtóról nem is beszélve. Azok mindig csak a legszélsőségesebbeket közlik mindenből. Mert ami jó hír az nem sztori, csak a rosszhír. Kapcsold be a tévét, a rádiót és nézd, illetve hallgasd meg a híreket. A végén számold össze hány jó hírt és hány rossz hírt láttál/hallottál. Szóval mindenki beszél a globális felmelegedésről, okairól, hatásairól. Eléggé otthon vagyok a témába, mivel Éva nővérem októberbe éppen erről írta az államvizsgáját és segítettem neki. Elég sokat olvastam a globális felmelegedésről, ilyen olyan véleményeket. Most akkor mondja meg nekem valaki, hogy ha a környezetszennyezés összefüggésben van az ózonréteg vékonyodásával, akkor miért pont Újzéland és Ausztrália felett van az ózonlyuk? Pont itt ahol ennyi természet van, a déli szigeten alig vannak városok, lakott települések. A városok nem nagyobbak, mint Keresztúr, alig pár ezer ember lakik csak. Itt alig van ipar vagy gyár. Ausztrália egy hatalmas kontinens, de csak a nyugati és a keleti part mentén van civilizáció, és pont itt a legnagyobb a szennyeződés, ami az ózonréteg ritkulásához vezet? Miért nem pl. Európa felett ahol annyira koncentrált a népesség és az ipar? Vagy a szél és a légáramlatok idehozzák az összes széndioxidot?)
Visszafele én egy másik, hosszabb úton mentem. A lányokkal egyszerre érkeztem meg az autóhoz, pedig másfél órával hosszabb volt az én szakaszom. Mindjárt átutaztunk a másik tóhoz, ahol vetettünk egy rövid pillantást a tájra. Kiderült, hogy a lányok nem szeretik a sötétséget. Már az első alkalommal sem érezték jól magukat a tengerparton, pedig ők az autóba éjszakáztak, én meg a szabad ég alatt. Szóval gyorsan el kellett mennünk egy közeli városkába ahol az utcán egy üzlet parkolójába főztük meg a vacsorát, az utcalámpa alatt. Hogy változzon, ezúttal makaróni paradicsomszósszal volt a menü.
Reggel meg arra ébredtünk, hogy nagy mozgás, forgalom és buszjavítás folyik a közvetlen környezetünkbe. Ha valaki engem kérdez, egy csendes helyet választottam volna, ahol még a madár se jár, a semmi közepén. Ha busszal utazok, akkor nincs lehetőségem elmenni ilyen helyekre, de ha már van lehetőség és ott az autó, akkor ki kellene használni azt, könyörgöm. De hát ezekkel nem lehetett, ezek nem tudnak létezni beton nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése